Bár természetesen lehetőség van továbbra is angol nyelven társalogni, a moderátor vállalta, hogy a magyar nyelvű bejegyzéseket is lefordítja Paulo Coelho számára. Így A portobellói boszorkány magyar olvasói mostantól az anyanyelvükön is eljuttathatják hozzá véleményüket, észrevételeiket.

Mindenkit szeretettel ölel
Paula Braconnot

Mintha egyszerre háttérbe szorult volna mindaz, amit elért: a szakmai sikerei, a jó keresete, az új szerelme, ami boldoggá tette, a vidámsága, amikor az unokámmal játszott. Nagyon megrémültem, amikor Sherine közölte, hogy úgy döntött, megkeresi a vér szerinti anyját.

Eleinte persze vigasztalt a gondolat, hogy már nem létezik az az adoptációs központ, a dokumentumok elvesztek, a hivatalnokok hajlíthatatlanok, a kormány most omlott össze, és nem lehet odautazni, vagy hogy a méh, amely kihordta, talán már nincs is ezen a világon. De ezek csak pillanatnyi vigaszok voltak: a lányom világéletében képes volt bármire, és a lehetetlennek tűnő helyzeteken is úrrá tudott lenni.

Egészen addig tabutéma volt ez a családunkban. Sherine tudta, hogy örökbe fogadtuk, hiszen a bejrúti pszichiáter azt javasolta, hogy amint elég idős lesz ahhoz, hogy megértse, mondjunk el neki mindent. De soha nem látszott rajta, hogy kíváncsi volna rá, honnan jött: az ő otthona Bejrútban volt, amikor még ott lakott a családunk.

Amikor egy barátnőm örökbe fogadott fia tizenhat évesen öngyilkos lett, mert a szüleinek született egy saját gyermeke, úgy döntöttünk, hogy mi nem növeljük tovább a családunkat, és mindent megtettünk azért, hogy Sherine megértse: ő minden örömünk és szomorúságunk, minden szeretetünk és reményünk forrása. De úgy látszik, felesleges volt minden erőfeszítésünk: Istenem, hogy lehetnek a gyermekek ilyen hálátlanok!
Ismervén a lányomat, jól tudtam, hogy nem érdemes vitába szállnom vele. A férjemmel egy hétig nem bírtunk aludni, és Sherine minden reggel, minden este ugyanazzal a kérdéssel bombázott minket: „Melyik romániai városban születtem?” Hogy súlyosbítsa a helyzetet, Viorel állandóan sírt, mert úgy látszik, értette, mi folyik körülötte.

Úgy döntöttem, hogy újra felkeresem azt a pszichiátert. Megkérdeztem, mi lehet az oka annak, hogy egy lány, akinek mindene megvan, mégis folyton elégedetlen.

– Mindannyian szeretnénk tudni, honnan jöttünk – felelte. – Filozófiai síkon ez az emberiség központi kérdése. Az ön lánya esetében tökéletesen jogosnak érzem, hogy fel akarja kutatni a gyökereit. Ön nem volna kíváncsi a helyében?

Nem, én nem volnék az. Éppen ellenkezőleg: kockázatosnak tartanám, hogy megkeressek valakit, aki ellökött magától, amikor még nem volt elég erőm a túléléshez.

De a pszichiáter tovább győzködött:

– Ahelyett hogy összetűzésbe kerül vele, inkább próbáljon segíteni neki. Talán ha látja, hogy önt sem zavarja a dolog, le is tesz róla. Az az egy év, amit távol töltött a családjától és a barátaitól, valószínűleg megviselte érzelmileg, és most keresi a konfliktuslehetőségeket. Csak azért, hogy megbizonyosodjon róla: szeretik.

Jobb lett volna, ha Sherine maga megy el a pszichiáterhez: így talán megértette volna a saját viselkedését.

– Legyen vele megértő, mutassa, hogy bízik benne, és ne vegye fenyegetésnek az egészet. És ha végül valóban el akar menni, akkor adjon meg neki minden támogatást. Ha jól sejtem, ő mindig is problémás gyerek volt, s ki tudja, talán helyrejön ettől a látogatástól.
Megkérdeztem, neki is van e gyermeke. Azt felelte, hogy nincs, és rögtön megértettem, hogy ő aztán nem adhat nekem hiteles tanácsokat.

Aznap este, amikor a televízió előtt ültünk, Sherine újra előhozta a témát:

– Mit néztek?

– A híradót.

– Minek?

– Hogy megtudjuk a libanoni híreket – felelte a férjem.

Ekkor rájöttem, hogy csapdáról van szó, de már késő volt. Sherine kapva kapott az alkalmon.

– Szóval titeket is érdekel, mi történik azon a földön, ahol születtetek. Jól berendezkedtetek Angliában, vannak barátaitok, a papa sok pénzt keres, biztonságban éltek. Mégis libanoni újságokat vesztek. Addig kapcsolgatjátok a tévét, amíg nem találtok valami Bejrúttal kapcsolatos hírt. Úgy gondoltok a jövőre, mintha a múlt lenne, és nem veszitek észre, hogy ennek a háborúnak sosem lesz vége. Vagyis: ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot. Olyan nehéz hát megérteni, hogy én mit érzek?

– Te a mi lányunk vagy.

– És büszke is vagyok rá. És mindig a ti lányotok maradok. Kérlek titeket, ne kételkedjetek a szeretetemben és abban, hogy hálás vagyok nektek mindazért, amit értem tettetek. És nem kérek mást, csak annyit, hogy ráléphessek arra a földre, ahol születtem. És hogy esetleg megkérdezhessem a vér szerinti anyámtól, hogy miért hagyott el. Vagy csak a szemébe nézzek, és ne is kérdezzek semmit. Ha meg sem próbálom, gyávának fogom tartani magam, és soha nem fogom megérteni a fehér helyeket

– Milyen fehér helyeket?

– Amíg Dubaiban voltam, megtanultam a kalligráfiát. Amikor csak tudok, táncolok. De a zene csak azért létezhet, mert szünetek is léteznek. Amikor csinálok valamit, teljesnek érzem magam – de senki sem lehet aktív a nap huszonnégy órájában. Én viszont, amint megállok, úgy érzem, hogy hiányzik valami. Többször is mondtátok már nekem, hogy természetemnél fogva nyugtalan ember vagyok. De nem én választottam magamnak ezt az életmódot: én is szeretnék nyugodtan ülni mellettetek, és nézni a tévét. Csakhogy ez lehetetlen: az agyam állandóan pörög, soha nem áll meg. Néha úgy érzem, beleőrülök, hogy folyton csinálnom kell valamit: táncolnom, írnom, földeket eladnom, Viorelről gondoskodnom, vagy olvasnom valamit, bármit, ami a kezembe kerül. Szerintetek ez normális?

– Talán a temperamentumod miatt van – mondta a férjem.

A beszélgetésnek itt vége szakadt, éppúgy, mint minden beszélgetésünknek: Viorel elkezdett sírni, Sherine hallgatásba burkolózott, én pedig megint megbizonyosodhattam afelől, hogy a gyerekek soha nem ismerik el, amit a szüleik értük tettek. A másnapi reggeli közben azonban a férjem hozakodott elő újra a témával:

– Nemrégiben, amikor Közel-Keleten voltál, újra fontolóra vettem a hazatérés lehetőségét. Elmentem az utcánkba, ahol laktunk: a házunk már nincs meg, bár az országot újjáépítik, az idegen megszállás és az állandó támadások ellenére. Egyfajta euforikus állapotba kerültem, és azt gondoltam: lehet, hogy itt az ideje mindent újrakezdenünk? De éppen ez a szó, az „újrakezdés” rántott vissza a valóságba. Már túlvagyok azon a koron, amikor még megengedhettem magamnak az ilyesmit: ma már inkább azt akarom folytatni, amit csinálok, és nincs szükségem új kalandokra. Felkerestem azokat az embereket, akikkel azelőtt sokat találkoztam, és estefelé megittunk néhány pohár whiskyt. A barátaink többsége már nem él ott, akik maradtak, azok pedig állandóan panaszkodnak, hogy nem érzik biztonságban magukat. Elsétáltam az ismerős helyekre, és idegennek éreztem magam, mintha már semmi nem tartozna hozzám. És a legrosszabb az egészben az, hogy rájöttem: a visszatérés álma éppen amiatt foszlott semmivé, hogy meglátogattam a szülővárosomat. Mégis úgy érzem, szükség volt rá. A száműzetés dalai még mindig itt szólnak a szívemben, de tudom, hogy soha többé nem fogok Libanonban élni. Az a néhány nap, amit Bejrútban töltöttem, segített, hogy megértsem a helyet, ahol most élek, és hogy minden Londonban töltött percemet értékelni tudjam.

– Mit akarsz ezzel mondani, papa?

– Hogy igazad van. Talán valóban jobb, ha az ember megérti azokat a bizonyos fehér helyeket. Mi majd vigyázunk Viorelre, amíg utazol.

A férjem bement a szobájába, és egy sárguló mappával tért vissza. Az örökbefogadási papírok voltak benne. Átnyújtotta Sherine-nek, megcsókolta, és kijelentette, hogy indulnia kell dolgozni.

A következő fejezet feltöltése: 20.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Nagyon örülök, amiért elárulta, hogy Athena lakásában ki volt függesztve rólam egy kép, de nem hiszem, hogy bármi hasznát vette annak, amit tanítottam neki. Idejött a sivatag kellős közepébe, kéz a kézben egy hároméves kisfiúval. Kinyitotta a táskáját, elővett egy rádiómagnót, és leült a sátram elé. Tudom, hogy a városban engem szoktak ajánlani azoknak a külföldieknek, akik ki akarják próbálni a helyi konyhát, és rögtön mondtam neki, hogy túl korán van még a vacsorához.

– Nem azért jöttem – mondta a nő. – Az unokaöccse, Hamid, ügyfele a banknak, ahol dolgozom. Tőle tudom, hogy maga egy bölcs.

– Hamid csak egy bolond fiú. Lehet, hogy azt mondja rólam, bölcs vagyok, de még soha nem fogadta meg egyetlen tanácsomat sem. A bölcs nem én vagyok, hanem Mohamed, a Próféta, Allah áldása legyen rajta.

Rámutattam az autójára.

– Nem kéne egyedül autóznia egy olyan vidéken, amit nem ismer, csak így, vezető nélkül.

Válasz helyett bekapcsolta a magnót. Aztán nem láttam mást, csak ezt a nőt lebegni a dűnék fölött, és a gyermekét, aki csodálkozva és vidáman nézte. És hallottam a hangot, ami mintha az egész sivatagot betöltötte volna. Amikor befejezte, megkérdezte, hogy tetszett e.

Azt feleltem, hogy tetszett. A mi vallásunkban van egy szekta (a szóban forgó szekta a szúfizmus – a szerkesztő megjegyzése), amelynek tagjai azért táncolnak, hogy találkozzanak Allahhal – magasztaltassék az Ő neve!

– Hát jó – folytatta a nő, aki Athena néven mutatkozott be. – Gyerekkoromtól kezdve érzem, hogy közelednem kell Istenhez, de az élet minduntalan eltávolít tőle. A zenén keresztül tudok találkozni vele. De ez nem elég. Amikor táncolok, mindig látok egy fényt, és ez a fény most arra kér, hogy menjek tovább. Nem tudok tovább egyedül tanulni, most már szükségem van valakire, aki tanít.

– Bármi elég lehet – feleltem. – Mert Allah, az irgalmas, mindig közel van. Éljen erényesen, ennél több nem is kell.

De nem tudtam meggyőzni. Azt mondtam, hogy most nem érek rá, vacsorát kell készítenem annak a néhány turistának, akik idejönnek. Azt felelte, hajlandó várni akármeddig.

– És a gyermek?

– Miatta ne aggódjon.

Miközben előkészítettem az ételt, figyeltem a nőt és fiát: egyidősnek tűntek. Együtt szaladgáltak a dűnéken, nevettek, homokcsatát vívtak, levetették magukat a földre, és ott hemperegtek. Megérkezett a vezető három német turistával, akik ettek, majd sört kértek, mire elmagyaráztam nekik: a vallásom tiltja, hogy alkoholos italokat igyak vagy szolgáljak fel. Meghívtam a nőt és a fiát is vacsorára, és az egyik németet meglehetősen felvillanyozta a váratlan női jelenlét. Elmondta, hogy azt latolgatja, földet vásárolna a környéken, ugyanis hatalmas vagyont halmozott fel, és hisz a térség jövőjében.

– Nagyszerű – felelte a nő. – Én is hiszek benne.

– Esetleg elmehetnénk valahova máshova, hogy ott folytassuk a beszélgetést erről a témáról…

– Nem – szakította félbe, és átnyújtotta neki a névjegykártyáját. – Ha gondolja, keressen fel a munkahelyemen.

Amikor a turisták elmentek, leültünk a sátram elé. A kisfiú rögtön elaludt az ölében, hoztam magunknak takarókat, és néztük a csillagos eget. Végül ő törte meg a csöndet.

– Miért mondja Hamid, hogy maga egy bölcs?

– Talán mert türelmesebb vagyok nála. Egy időben őt is próbáltam beavatni a művészetembe, de Hamid inkább a pénzszerzéssel volt elfoglalva. Most biztosan meg van győződve róla, hogy bölcsebb nálam: van lakása, hajója, én meg itt lakom a sivatag közepén, és azt a kevés turistát szolgálom ki, aki idevetődik. Nem érti meg, hogy én elégedett vagyok azzal, amit csinálok.

– Tökéletesen megérti, hiszen mély tisztelettel beszél magáról mindenkinek. És mi az a művészet, amit említett?

– Ma láttam magát táncolni. Én ugyanezt teszem, csak nekem nem a testem táncol, hanem a betűim.

Meglepettnek tűnt.

– Az én közeledésem Allahhoz – magasztaltassék az Ő neve! – a kalligráfián, az egyes szavak tökéletes jelentésének keresésén keresztül vezet. Egy egyszerű betű is megköveteli, hogy adjunk bele minden erőt, ami benne rejlik, mintha kőbe akarnánk vésni a jelentését. Így, amikor a szent szövegek a papírra kerülnek, bennük van az ember lelke is, aki eszközül szolgált a terjesztésükben. És ez nemcsak a szent szövegekre igaz, hanem mindenre, amit papírra vetünk. Mert a kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az író lelkét.

– Megtanítaná nekem, amit tud?

– Először is: nem hiszem, hogy egy embernek, aki ennyire tele van energiával, volna türelme az ilyesmihez. Másodszor: ez a világ más, mint a maga világa, ahol mindent kinyomtatnak, anélkül hogy elgondolkodnának rajta – ha megengedi ezt a kis megjegyzést.

– Szeretném megpróbálni.

És az a nő, akit nyugtalannak, izgágának, vibrálónak gondoltam, akiről azt hittem, hogy képtelen egy pillanatig is egy helyben megülni, több mint hat hónapon keresztül minden pénteken eljött hozzám. A fia letelepedett egy sarokba, fogott néhány papírt és ecsetet, és ő is az alkotásnak szentelte magát erre az időre: lefestette, amit le kellett festenie, mert így rendelte az ég.

Láttam, micsoda erőfeszítésébe telik, hogy nyugton maradjon, és ne mozduljon el a helyes testtartásból, és gyakran megkérdeztem: „Nem gondolod, hogy más elfoglaltság után kellene nézned?” Erre mindig azt felelte: „Szükségem van erre, szükségem van rá, hogy megnyugtassam a lelkem, és még nem tanultam meg mindent, amit maga taníthat nekem.

A Vertex fénye azt mondja, hogy folytatnom kell.” Soha nem kérdeztem, mi az a Vertex, nem érdekelt.

Az első – és talán a legnehezebb – lecke ez volt:

– Türelem!

Az írás nemcsak egy gondolat kifejezése, hanem az eltöprengés minden egyes szó jelentésén. Egy arab költő szövegein kezdtünk el dolgozni, mert nem hiszem, hogy a Korán megfelelő lenne egy más vallásban nevelkedett ember számára. Minden betűt diktálnom kellene, és ő arra koncentrálna, amit csinál, nem pedig arra, hogy megtudja, mit jelent egy-egy szó, mondat vagy sor.

– Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a zenét Isten teremtette, és a gyors mozgás arra való, hogy az ember kapcsolatba léphessen önmagával – mondta Athena egyik együtt töltött délutánunkon. – Az évek során megtapasztaltam, hogy ez valóban így van, most pedig azt kell csinálnom, ami a legnehezebb a világon: le kell lassítanom a lépteimet. Miért ilyen fontos a türelem?

– Mert arra késztet, hogy odafigyeljünk.

– De amikor táncolok, akkor csak a lelkemnek engedelmeskedem, ami arra kényszerít, hogy valami nálam nagyobb dologra koncentráljak, és lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel – ha használhatom ezt a szót. Ennek segítségével már sok mindent megváltoztattam, többek között a munkámat is. Nem a lélek a legfontosabb?

– Dehogynem. Azonban ha a lelkednek sikerült kapcsolatba lépnie az agyaddal, még több dolgot meg tudsz majd változtatni.

Folytattuk a munkánkat. Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor olyasmit kell mondanom neki, amire talán még nem lesz fölkészülve, ezért igyekeztem minden percet kihasználni, hogy felkészítsem a lelkét. Elmagyaráztam neki, hogy a szót megelőzi a gondolat. A gondolatot pedig megelőzi az isteni szikra. Mindennek, az égvilágon mindennek jelentése van ezen a földön, és a legkisebb dolgokat is tekintetbe kell venni.

– Arra neveltem a testemet, hogy teljes egészében ki tudja fejezni a lelkem érzéseit – mondta.

– Hát most csak az ujjaidat neveld, hogy teljes egészében ki tudják fejezni a tested érzéseit. Így az egész erőd egy dologra koncentrálódik.

– Maga egy mester.

– Mi az a mester? Hát megmondom én: nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy legjobb tudását latba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott.

Éreztem, hogy Athena fiatal kora ellenére már megtapasztalta ezt. Mivel az írás felfedi az ember személyiségét, megtudtam róla, hogy tudatában van annak, hogy szeretik, és nemcsak a fia, hanem a családja és egy férfi is. Azt is megtudtam, hogy titokzatos adottságokkal bír, de ismeretemet igyekeztem nem kimutatni előtte – mert igaz ugyan, hogy ezek az adottságok elősegíthetik az Istennel való találkozását, de ugyanakkor a vesztét is okozhatják.

Nemcsak a technikára tanítottam meg, hanem a kalligráfia filozófiáját is igyekeztem átadni neki.

– A toll, amivel a verseket írod, csak eszköz. Nincs saját tudata, annak az akaratnak engedelmeskedik, ami őt vezeti. És ebben nagyon hasonlít arra, amit úgy hívunk: „élet”. Rengeteg ember él a világon, akik csak egy szerepnek igyekeznek megfelelni, és soha nem értik meg, hogy a „Láthatatlan Anya” vezeti őket. Ebben a pillanatban, a kezedben – és az ecsetben, amely a vonalakat húzza – benne van lelked minden szándéka. Próbáld megérteni ennek a jelentőségét.

– Értem, és azt is látom, hogy szükség van némi eleganciára is. Mert maga azt kéri tőlem, hogy vegyek fel egy bizonyos testtartást, adjam meg a tiszteletet az anyagnak, amit felhasználok, és csak ekkor kezdjem el a munkát.

Így volt. És minél jobban tisztelte az ecsetet, annál inkább érezte, hogy az íráshoz derűs nyugalomra és eleganciára van szükség. A derűs nyugalom pedig a szívből jön.

– Az elegancia nem valami felszínes dolog, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse tiszteletét az élet és a munkája iránt. Ezért ha úgy érzed, hogy kényelmetlen a testtartásod, ne gondold, hogy hamis vagy művi: épp azért valódi, mert nehéz. Hozzájárul ahhoz, hogy mind a papír, mind a toll büszke legyen az erőfeszítéseire. A papír ettől kezdve nem csak színtelen, sík felület, mert a rá kerülő dolgok mélységet kölcsönöznek neki. Az elegancia a legmegfelelőbb póz, hogy amit írunk, az tökéletes legyen. Így van az élettel is: amikor a fölösleget eldobjuk, felfedezzük az egyszerűséget és a figyelmet: minél egyszerűbb és visszafogottabb a testtartásunk, annál szebb, bár eleinte kényelmetlennek tűnik.

Néha mesélt a munkájáról. Elmondta, mennyire lelkesedik érte, és hogy ajánlatot kapott egy nagyhatalmú emírtől. Az emír azért ment be a bankba, hogy találkozzon az igazgatóval, aki a barátja (az emírek ugyanis soha nem mennek oda pénzt kivenni: megvannak erre is az embereik). És ahogy Athenával beszélgetett, megemlítette, hogy olyasvalakit keres, aki foglalkozna a földek értékesítésével, majd megkérdezte, érdekli e esetleg a dolog.

Kinek állna érdekében földet venni a sivatag közepén, vagy egy olyan kikötő közelében, amely távol esik a világ középpontjától? De nem szóltam semmit, és utólag örülök is, hogy hallgattam.

Egyetlenegyszer beszélt egy férfi szerelméről, pedig akárhányszor csak turisták jöttek hozzám vacsorázni, és ott találták nálam, így vagy úgy mindig megpróbálták elcsábítani. Athenát ez egy csöppet sem zavarta, egészen addig, amíg valaki azt nem mondta, hogy ismeri a kedvesét. Erre elsápadt, és zavartan rápillantott a fiára, aki szerencsére nem figyelt fel a beszélgetésre.

– Honnan ismeri?

– Vicceltem – mondta a férfi. – Csak meg akartam tudni, hogy szabad e.

Athena nem felelt semmit, de megértettem, hogy az illető nem azonos a gyermek apjával.
Egy napon a szokásosnál korábban érkezett. Elmondta, hogy otthagyta az állását a bankban, és most ingatlanértékesítéssel foglalkozik, ezért több szabadideje van. Közöltem vele, hogy nem tudom előbb elkezdeni a tanítást, mert rengeteg dolgom van.

– Nem baj. Össze tudom kötni a két dolgot: a mozgást és a nyugalmat. Az örömöt és a koncentrációt.

Odament az autójához, kivette a magnót, és attól kezdve minden lecke előtt táncolt a sivatagban, miközben a kisfiú nevetve szaladgált körülötte. Amikor leült, hogy gyakorolja a kalligráfiát, a keze biztosabb volt, mint bármikor.

– Kétféle betű létezik – magyaráztam. – Az egyiket nagy precizitással rajzolják, de lélek nélkül. Ez esetben a kalligráfus, bár a technikát tökéletesen elsajátította, kizárólag a munkára koncentrál – és ezért nem fejlődik tovább, nem növekszik, munkája állandó önismétléssé válik, és egy napon abbahagyja az írást, mert merő rutinná vált a számára. A másik fajta betűt szintén a technika teljes birtokában alkotják, de emellett lélekkel is. Ezért szükséges, hogy az író ember szándéka azonos legyen a szó szándékával: ez esetben a legszomorúbb verssorok is levetkőzik a tragédiát, és egyszerű tényekké változnak, amiket a sors az utunkba vetett.

– Mit csinál a képeivel? – kérdezte a kisfiú tökéletes arabsággal. Bár nem sokat értett a beszélgetéseinkből, ő is próbált részt venni az anyja munkájában.

– Eladom őket.

– Én is eladhatom a képeimet?

– Sőt: el kell adnod őket. Egyszer majd meggazdagodsz belőlük, és támogathatod az édesanyádat.

Elégedett volt a válaszommal, és visszatért a képhez, amin éppen dolgozott: egy színes pillangóhoz.

– És én mit csináljak a szövegeimmel? – kérdezte Athena.

– Tudod, micsoda erőfeszítésedbe kerül a helyes testtartás felvétele és megtartása, a lélek elcsitítása, a szándék tisztázása, és minden egyes betű és szó tisztelete. De egyelőre csak gyakorolj tovább. Ha már sokat gyakoroltunk, nem kell többé minden egyes mozdulatra odafigyelnünk: ezek lassacskán létezésünk részévé válnak. De ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, rengeteget kell gyakorolnunk, ismételnünk. És ha még mindig nem elég, tovább kell ismételnünk és gyakorolnunk. Figyeld meg, hogy munkálja meg a vasat a jó kovács. A gyakorlatlan szemek számára folyton csak ugyanazt a kalapácsütést ismételgeti. De aki járatos a kalligráfia művészetében, az tudja, hogy ahányszor a kovács fölemeli a kalapácsot, hogy lesújtson vele, az ütés intenzitása mindig más lesz. A kéz ugyanazt a mozdulatot ismételgeti, de ahogy közeledik a vashoz, közben megérzi, hogy keményebben vagy gyengédebben kell e ráütnie. Így van ez az ismétléssel: bár minden alkalommal ugyanolyannak tűnik, valójában mindig változik egy kicsit. Eljön majd a pillanat, amikor már nem kell arra gondolnod, amit csinálsz. Te magad leszel a betű, a tinta, a papír és a szó.

Ez a pillanat csaknem egy év múlva jött el. Addigra Athenát már ismerték Dubaiban, ő maga is küldött hozzám vacsoravendégeket, és tőlük tudtam meg, hogy nagyon jól megy a karrierje: földeket értékesít a sivatagban! Egyik este, nagy kísérettel, személyesen megjelent nálam maga az emír. Megijedtem: nem voltam felkészülve a fogadására, de megnyugtatott, és háláját fejezte ki mindazért, amit az alkalmazottjáért teszek.

– Nagyszerű ember, és képességeit annak az ismeretnek tulajdonítja, amit magától tanul. Fontolgatom, hogy részesedést adjak neki a cégemből. És lehet, hogy elküldöm magához a többi dolgozómat is kalligráfiát tanulni, főleg most, hogy Athena kivesz egy hónap szabadságot.

– Nem sokra menne vele – feleltem. – A kalligráfia csak egy a sok mód közül, amit Allah – magasztaltassék az Ő neve! – elénk tárt. Elfogulatlanságra és türelemre, tiszteletre és eleganciára tanít, de mindezt megtanulhatjuk…

– … tánc közben is – fejezte be a mondatomat Athena is, aki akkor ért oda.

– Vagy ingatlanok értékesítésekor – tettem hozzá.

Amikor mindenki elment, a fiú pedig elnyúlt a sátor egyik sarkában, és majd leragadt a szeme az álmosságtól, Athena elé tettem a kalligráfia eszközeit, és megkértem, hogy írjon valamit. De egy szó közepén kivettem a kezéből a tollat. Eljött az ideje, hogy elmondjam neki, amit el kell mondanom. Azt javasoltam, hogy menjünk ki egy kicsit sétálni a sivatagba.

– Már mindent megtanultál, amit kell – mondtam. – Kalligráfiád egyre személyesebb, egyre spontánabb. Már nem csupán a szépség ismételgetése, hanem a személyes alkotás gesztusa. Megértetted, amit a nagy festők is tudnak: ahhoz, hogy áthághasd a szabályokat, előbb ismerned és tisztelned kell őket. Már nincs szükséged az eszközökre, amik ezt megértették veled. Már nincs szükséged a papírra, a tintára, a tollra, mert az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított. Egyszer elmesélted, hogy az ember, aki megtanított táncolni, a fejében képzelte magának el a zenéket – és mégis képes volt a megfelelő tánclépéseket megtenni.

– Pontosan.

– Ha minden szót összevonnánk, elveszítenék a jelentésüket, vagy legalábbis nagyon megnehezítenék a megértést: szükség van a szünetekre, a szavak közti fehér helyekre.
Bólintott.

– Bár már jól bánsz a szavakkal, a fehér helyekkel még nem tudsz bánni. Amikor koncentrálsz, tökéletes a kezed. De amikor egyik szóról a másikra ugrik, megtorpan.

– Honnan tudja?

– Igazam van?

– Teljességgel igaza van. A másodperc töredékéig valóban elveszítem magam, mielőtt a következő szóra összpontosíthatnék. Ilyenkor olyan dolgok tódulnak a fejembe, amikre nem akarok gondolni.

– És te pontosan tudod, mi az.

Athena tudta, de nem mondott semmit, amíg vissza nem értünk a sátorhoz, és a karjába nem vette a gyermekét. Úgy láttam, hogy a szeme megtelt könnyel, bár mindent megtett, hogy uralkodjon magán.

– Az emír mondta, hogy szabadságra mész.

Kinyitotta az autója ajtaját, beült, és elindította a motort. Pár pillanatig csak a motor hangja törte meg a sivatag csendjét.

– Tudom, miről beszél – mondta végül. – Amikor írok, amikor táncolok, az a Kéz vezet, ami mindent megteremtett. Amikor az alvó Viorelt nézem, tudom, hogy tudja, hogy az apja iránt érzett szerelmem gyümölcse, pedig már több mint egy éve nem láttuk egymást. De nem…

Megint elhallgatott. Csöndje a fehér hely volt a szavak között.

– … de nem ismerem a kezet, amely először ringatott. A kezet, amely beleírta nevemet az élet könyvébe.

Nem szóltam, csak bólintottam.

– Maga szerint ez fontos?

– Nem mindig. De a te esetedben, azt hiszem, fontos. Mert amíg nem érinted meg ezt a kezet, addig nem fejlődik tovább… mondjuk… a szépírásod.

– Nem hiszem, hogy meg kellene ismernem azt, aki soha nem vette a fáradságot, hogy szeressen.

Becsukta az ajtót, elmosolyodott, és elhajtott. Szavai ellenére tudtam, mi lesz a következő lépése.

A következő fejezet feltöltése: 19.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Csak azért vettem föl Athenát, mert a családja az egyik legfontosabb ügyfelünk volt – elvégre a világ a kölcsönös érdekek körül forog. Mivel láttam, hogy túlságosan izgága, unalmas papírmunkát bíztam rá, abban a reményben, hogy hamarosan ő maga kéri majd az elbocsátását. Így azt mondhatnám az apjának, hogy én megpróbáltam segíteni, de hiába.

Vezetői tapasztalatomnak köszönhetően elég jól tudom diagnosztizálni az emberek lelkiállapotát, akkor is, ha nem mondanak semmit. Egy vezetőképzésen pedig megtanultam: ha meg akarsz szabadulni valakitől, tegyél meg mindent azért, hogy végül elveszítse a türelmét, és jogosan küldhesd el.

Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elérjem a célom Athenával. Arra számítottam, hogy mivel a megélhetése úgysem függ ettől a pénztől, előbb-utóbb rájön, hogy a korán kelés, a fia elszállítása a nagyszülőkhöz, az egész napos monoton munka, aztán a fia elhozása a nagyszülőktől, a bevásárlás, a gyereknevelés, az esti altatás, majd másnap újabb három óra utazás a tömegközlekedési eszközökkel, nos, ez az egész macera teljesen fölösleges, és érdekesebb dolgokkal is eltölthetné az idejét. Napról napra ingerlékenyebb lett, és büszke voltam a stratégiámra: sikerülni fog. Elkezdett panaszkodni a lakására, azt mondta, hogy a tulajdonos, aki alatta lakik, minden éjjel bömbölteti a zenét, és már aludni sem tud tőle rendesen.

De aztán, egyik napról a másikra, egy csapásra minden megváltozott. Először csak Athenában. Aztán az egész bankban.

Hogy is fogalmazzam meg ezt a változást? Nos, egy csapat együtt dolgozó ember olyan, mint egy zenekar. Egy jó vezető pedig a karmester, aki tudja, melyik hangszer hamis, melyik közvetít több érzelmet, és melyik az, amelyik csak követi a többit. Athena eleinte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül játszott a hangszerén. Mindig távolságtartó volt, nem osztotta meg a munkatársaival a magánéleti örömeit és bánatait, jelezve ezzel, hogy munkája végeztével minden idejét a fiának szenteli, és semmi másnak. Aztán egyszer csak elkezdett kipihentebbnek tűnni, és kommunikatívabb lett: mindenkinek elmesélte, akit érdekelt, hogy felfedezett egy fiatalítószert.

Ezzel persze kimondta a varázsszót: fiatalító. Ami egy huszonegy éves lány szájából nem hangzik nagyon hitelesen. De az emberek mégis ugrottak rá, és rögtön elkezdtek kíváncsiskodni, mi lehet az a titkos szer.

Athena hatékonysága jelentősen megnőtt – pedig a munkaköre nem változott. A munkatársai, akik addig a „jó reggelt”-re és a „jó estét”-re korlátozták a vele való érintkezést, elkezdték ebédelni hívni. Amikor visszajöttek, elégedettnek tűntek, és az egész részleg produktivitása ugrásszerűen megnőtt.

Tudom, hogy a szerelmes emberek megfertőzik a környezetüket is, így hát arra a következtetésre jutottam, hogy Athena találkozott valakivel, aki fontossá vált az életében.

Rákérdeztem, és igennel felelt, hozzátéve, hogy soha nem randevúzott egyetlen ügyféllel sem, de ez esetben nem utasíthatta vissza a meghívást. Normális esetben azonnal elbocsátottam volna – a bank szabályzata ugyanis világosan kimondja, hogy ügyfelekkel szigorúan tilos bármiféle személyes kontaktust fenntartani. De addigra már észrevettem, hogy a viselkedése gyakorlatilag mindenkit megfertőzött. Egyes kollégák munka után meglátogatták, és tudomásom szerint két-három órát is eltöltöttek nála.

Igen veszélyes helyzet állt elő: a fiatal gyakornok, mindenféle előzetes szakmai tapasztalat nélkül, aki ráadásul egészen addig visszahúzódó, sőt, olykor agresszív volt, hirtelen egyfajta természetes vezetővé lép elő. Ha kirúgnám, azt gondolnák, féltékenységből teszem, és elveszíteném a tekintélyemet. Ha megtartom, azt kockáztatnám, hogy pár hónapon belül elveszítsem az irányítást a csoportom felett.

Úgy döntöttem, hogy kivárok. És eközben a bankfiók energiája (utálom ezt a szót, mert szerintem nem jelent semmi konkrétat, kivéve, ha az elektromosságról beszélünk) elkezdett növekedni. Az ügyfelek elégedettek voltak, és egyre többen ajánlottak minket az ismerőseiknek. Az alkalmazottak vidámak voltak, s bár a munkájuk megduplázódott, mégsem kellett új dolgozókat felvennem, mert el tudták látni új feladataikat is.

Aztán egyszer csak levelet kaptam a főnökeimtől. Azt akarták, hogy utazzak Barcelonába, és tartsak előadást az igazgatási módszeremről. Ugyanis szerintük anélkül növeltem a bevételt, hogy növekedtek volna a kiadásaim. Márpedig ez minden, ami az üzletembereket érdekli – meg az egész világot, mellesleg.

Miféle módszer?

Egyetlen érdemem az, hogy tudtam, honnan indult az egész, és behívtam Athenát az irodámba. Gratuláltam neki a kiváló produktivitásért, amit ő egy mosollyal köszönt meg.

Aztán megtettem az első lépést, óvatosan, nehogy félreértsen:

– És hogy van a barátja? Mindig is úgy gondoltam, hogy aki szeretetet kap, az még több szeretetet képes adni. Mivel foglalkozik?

– A Scotland Yardnál dolgozik. (A londoni városi rendőrséghez tartozó nyomozói részleg – a szerkesztő megjegyzése.)

Nem akartam belemenni a részletekbe. De valahogy folytatnom kellett a beszélgetést, és nem volt vesztegetni való időm.

– Észrevettem, hogy nagy változáson esett át, és…

– És a bank is?

Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Ha őszinte vagyok, akkor a tanácsosnál nagyobb hatalmat adok neki, ha viszont nem vagyok egyenes, nem kapom meg a választ, amire szükségem van.

– Igen, a bank is. És szeretném előléptetni.

– Utazni szeretnék. Muszáj egy kicsit kimozdulnom Londonból, hogy új horizontokat ismerjek meg.

Utazni? Most, amikor minden olyan jól megy, most akar elmenni? De, ha jól meggondolom: nem éppen ezt akartam én is?

– Többet segíthetek a banknak, ha nagyobb felelősséget kapok – folytatta.

Értem már – és ezzel kiváló alkalmat kínál nekem is. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Az „utazás” azt jelenti, hogy eltávolítom, és visszaveszem a vezetést, de úgy, hogy közben nem kockáztatom az elbocsátást és az ezt követő esetleges lázongást. De jól meg kell gondolnom a dolgot, mert mielőtt segít a banknak, még nekem kell segítenie. Most, hogy a főnökeim is felfigyeltek a bank produktivitására, muszáj fenntartanom ezt az állapotot, mert ha nem sikerül, elveszítem a presztízsemet, és csak rosszabb helyzetbe kerülök, mint voltam. Néha megértem, miért nem tesznek meg mindent a kollégáim a növekedés érdekében. Ha nem sikerül nekik, alkalmatlannak kiáltják ki őket. Ha sikerül, akkor viszont kénytelenek tovább fejlődni, tovább növekedni, míg végül infarktust nem kapnak.

A következő lépést ismét nagyon óvatosan tettem meg: nem tanácsos ráijeszteni valakire, akiből valami titkot szeretnénk kihúzni. Jobb, ha úgy teszünk, mintha belemennénk abba, amit kér.

– Igyekszem közvetíteni a kérését a feletteseim felé. Egyébként nemsokára találkozom is velük Barcelonában, és éppen ezért hívtam ide magát. Helyes az a meglátás, miszerint bankunk azóta lendült fel, amióta, mondjuk, az emberek jobb kapcsolatba kerültek magával?

– Mondjuk inkább úgy, hogy jobb kapcsolatba kerültek önmagukkal.

– Igen. De maga által. Vagy tévedek?

– Tudja jól, hogy nem téved.

– Olvasott valamilyen könyvet az üzleti vezetésről, amit én nem ismerek?

– Nem olvasok ilyesmit. De szeretném, ha megígérné, hogy valóban átgondolja, amit kértem.

A Scotland Yardnál dolgozó barátjára gondoltam. Ha megígérem, és nem teljesítem, akkor számítsak valamilyen megtorlásra? Lehet, hogy tőle tanult meg valami hipermodern módszert, ami bámulatos eredményekkel jár?

– Mindent elmesélek, akkor is, ha nem teljesíti az ígéretét. De nem tudom, lesz e bármi eredménye, ha nem csinálja végig, amire tanítom.

– Azt a bizonyos „fiatalító gyakorlatot”?

– Pontosan.

– Nem elég elméletben ismerni?

– Talán. Az, aki nekem tanította, szintén csak egy leírásból ismerte meg.

Örültem, hogy nem kényszerülök olyasmit csinálni, ami kívül esik a hatáskörömön, vagy ellentmond az elveimnek. Bár be kell vallanom, hogy a lelkem mélyén engem is nagyon érdekelt ez a história, hiszen én is arra vágytam, hogy megújítsam az energiáimat.

Megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, és Athena elkezdett mesélni egy hosszú, ezoterikus táncról, ami valami Vertex (Csúcs vagy Tengely – nem emlékszem pontosan) keresését szolgálja. Miközben hallgattam, próbáltam objektíven szemlélni a képzelgéseit. Egy órányi beszélgetés nem volt elég, ezért megkértem, hogy másnap jöjjön vissza, és segítsen megírni a beszámolót, amit majd előadok a bank igazgatóságának. Beszélgetésünk egyik pillanatában rám mosolygott, és azt mondta:

– Ne féljen többé-kevésbé pontosan leírni, amit mondok. Úgy gondolom, hogy az igazgatóság is olyan emberekből áll, mint amilyenek mi vagyunk. Ők is hús-vér emberek, és bizonyára rettentően érdeklik őket a nem hagyományos módszerek.

Athena nagyot tévedett: Angliában a hagyomány mindig erősebb, mint az újító szándék. De miért is ne kockáztathatnék – már amennyiben nem veszélyeztetem az állásomat. Persze, tudtam, hogy mivel ez az egész nagyon abszurdan hangzik, kicsit át kell alakítani, és úgy kell a többiek elé tárni, hogy ők is megértsék. De ennyi elég is.

Mielőtt belekezdtem barcelonai előadásomba, egész reggel ezt ismételgettem magamban: „módszerem” eredményes, és csak ez számít. Olvastam néhány kézikönyvet, és megtanultam: ahhoz, hogy egy új ötlettel a lehető legnagyobb hatást érjük el, előadásunk struktúráját úgy kell felépítenünk, hogy ösztönözze a hallgatóságot. Ezért amikor megszólítottam a luxushotelban összegyűlt bankárokat, mondandómat egy Szent Pál-idézettel kezdtem: „Isten a legfontosabb dolgokat elrejtette a bölcsek elől, mert ők nem érthetik meg az egyszerűt, és felfedte azokat az egyszerű szívűek előtt.” (Itt nem lehet tudni, hogy Jézus szavaira utalt e – Máté 11,25 – ahol azt mondja, hogy „Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” –, vagy inkább Pál szavaira – 1Kor 1,27 – aki azt mondja: „ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” – a Szerk.)

Amikor ezt kimondtam, minden hallgatóm, aki idáig grafikonokat és statisztikákat elemzett, elnémult. Azt gondoltam, hogy most aztán lőttek az állásomnak, mégis folytattam. Először is azért, mert alapos kutatásokat végeztem a témában, és tudtam, miről beszélek, megérdemeltem hát a bizalmat. Másodszor pedig azért, mert bár egyes pillanatokban kénytelen leszek elhallgatni Athena óriási hatását a folyamatra, egészében véve azért mégsem hazudok.

– Felfedeztem, hogy dolgozóink motiválásához manapság több kell, mint a kiváló továbbképző központjainkban tartott tréningek. Mindannyiunknak van egy ismeretlen részünk, ami ha felszínre kerül, csodákra képes. Mindannyiunknak megvan rá az oka, hogy miért dolgozzunk: hogy etessük a gyerekeinket, hogy pénzt keressünk és eltartsuk magunkat, hogy igazoljuk a létjogosultságunkat, vagy hogy hozzájussunk egy szelet hatalomhoz. De utunk során vannak unalmas szakaszok, és a titok abban rejlik, hogyan tudjuk átalakítani ezeket a szakaszokat az önmagunkkal való találkozássá, vagy valami fennköltebbé. Például: a szépség nem feltétlenül jár gyakorlati haszonnal, mégis úgy keressük, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. A madarak Darwin szerint azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat.

Itt egy genfi üzletember félbeszakított, mondván, ragaszkodik a tárgyilagosabb előadásmódhoz. De a vezérigazgató biztatott, hogy folytassam, és ez fellelkesített.

– Darwin, akinek sikerült megírnia azt a könyvet, amely megváltoztatta az emberiség gondolkodását (A fajok eredete, 1871, amelyben egy majomfaj természetes evolúcióját mutatja be – a Szerk.), azt is mondja, hogy mindazok, akiknek sikerül szenvedélyt ébresztenie valakiben, azt a szertartást ismétlik meg, ami már a barlanglakó emberek idejében kialakult: akkor ugyanis létfontosságú volt az udvarlás, hogy az emberiség fennmaradhasson, és fejlődhessen. Kérdezem: mi különbség van az emberi faj fejlődése és egy bank fejlődése között? Semmi. Mindkettő ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik: csak a legéletképesebbek maradnak fenn és fejlődnek tovább.

Ennél a résznél el kellett mondanom, hogy gondolataim kidolgozásában segítségemre volt az egyik alkalmazottam, Sherine Khalil is.

– Sherine, aki jobban szereti, ha Athenának hívják, új viselkedésformát hozott a munkahelyére: mondjuk úgy, hogy a szenvedélyt. Igen, a szenvedélyt, ami eszünkbe sem jutna, ha kölcsönökről és könyvelési táblázatokról van szó. A dolgozóim a zene segítségével jobban ki tudják szolgálni az ügyfeleiket.

Most egy másik üzletember szakított félbe, mondván, hogy ez már régi trükk: a szupermarketek is ezt alkalmazzák, amikor olyan zenéket hallgattatnak a vásárlókkal, amik vásárlásra ösztönzik őket.

– De én nem azt mondom, hogy a munkahelyünkön hallgatunk zenét. Nem erről van szó: az embereim megváltoztatták az életmódjukat, mert Sherine, vagy Athena, ha úgy tetszik, megtanította őket táncolni, mielőtt elindulnak a mindennapi munkába. Nem tudom pontosan, miféle mechanizmusokat indít ez el az emberben – én vezetőként csak az eredményekért vagyok felelős, a folyamatért nem. Én nem táncoltam. De megértettem, hogy alkalmazottaim a táncon keresztül közelebb kerülnek ahhoz, amit csinálnak.

Mindannyian abba az értékrendbe születtünk bele, és abban élünk ma is, amely azt hangoztatja: az idő pénz. Azt pontosan tudjuk, hogy mit jelent a pénz. De vajon az idő mit jelent? A nap huszonnégy órából, pillanatok végtelen sorából áll. Minden pillanatot ki kell használnunk, amikor csinálunk valamit, vagy épp csak elmélkedünk az életről. Ha lelassulunk, minden sokkal tovább tart. Persze így tovább tart a mosogatás is, meg az egyenlegek összeadása, meg a beérkező összegek jóváírása, vagy a jelzáloghitelek elbírálása, de miért ne használhatnánk ezt az időt arra, hogy közben kellemes dolgokra gondoljunk, vagy csak örüljünk az életnek?

A bank első embere meglepetten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta, folytassam, és meséljek el mindent részletesen, de a jelenlévők egy része már kezdett fészkelődni.

– Tökéletesen értem, miről beszél – szólalt meg. – Tudom, hogy az alkalmazottai azért kezdtek el lelkesebben dolgozni, mert a napnak legalább egy pillanatában kapcsolatba léphettek önmagukkal. Szeretném megköszönni, hogy elég bátor és rugalmas ahhoz, hogy megosszon velünk egy ilyen kevéssé ortodox elképzelést, ami kiváló eredményeket hoz. De, ha már az időről van szó, mivel ez egy konferencia, figyelmeztetem, hogy már csak öt perce van befejezni az előadását. Megpróbálna összeállítani egy listát a főbb pontokról, amelyek lehetővé teszik, hogy más fiókokban is alkalmazhassuk a módszereit?

Igaza volt. A jelenlegi állásomra nézve talán előnyös lehet mindaz, amit elmondtam, de a további előmenetelemre nézve végzetes következményekkel járhat, ezért úgy határoztam, hogy megpróbálom röviden összefoglalni a mondandómat.

– Személyes megfigyeléseimre alapozva Sherine Khalillal együtt kidolgoztam néhány pontot, amit a legnagyobb örömmel osztok meg mindenkivel, akit érdekel. A legfontosabbak a következők:

1. Mindannyiunknak van olyan rejtett képessége, amely valószínűleg örökre ismeretlen is marad. Mégis a szövetségesünkké tehetjük. Mivel lehetetlen megmérni vagy gazdasági értékkel felruházni, sohasem kerül szóba, de itt és most emberekhez beszélek, és biztos vagyok benne, hogy értik, miről van szó, legalábbis elméletben.

2. Az én bankfiókom dolgozóinak esetében ez a képesség egy tánc hatására jött elő, amely olyan ritmusra épül, amely tudomásom szerint Ázsiából származik. De nem is érdekes, honnan jön: egyedül az számít, hogy az emberek ki tudják fejezni a testükkel, amit a lelkük üzen. Tudom, hogy a „lélek” szót itt aligha értik, ezért inkább az „intuíció” szót használnám helyette. És ha ezt sem fogadják el, akkor mondjunk helyette „elemi érzéseket”, mert így tudományosabban hangzik, bár kevesebbet jelent, mint az előbbiek.

3. Munkába indulás előtt, tornagyakorlatok vagy aerobik helyett arra ösztönzöm a dolgozóimat, hogy legalább egy órát táncoljanak. Ez serkenti a testet és a lelket, és így azzal kezdik a napot, hogy egyfajta kreativitást követelnek maguktól, majd az így felgyülemlett energiát a munkájuk során hasznosítják.

4. Az ügyfelek és az alkalmazottak ugyanabban a világban élnek: a valóság nem más, mint elektromos ingerek sora az agyunkban. Amiről úgy véljük, hogy „látjuk”, az csak egy inger fejünk egyik sötét zugában. Mindazonáltal megpróbálhatjuk megváltoztatni ezt a valóságot, ha egy hullámhosszra kerülünk. Valamely, számomra érthetetlen módon az öröm ragályos, ahogy a lelkesedés és a szeretet is az. De éppígy ragályos a szomorúság, a depresszió és a gyűlölet is – vagyis mindazok a dolgok, amelyeket az ügyfelek és a munkatársak „intuitív módon” észlelnek. Hogy növeljük a teljesítményünket, olyan mechanizmusokra van csupán szükségünk, amelyek fenntartják bennünk a pozitív ingereket.

– Ez nagyon ezoterikusan hangzik – jegyezte meg egy nő, aki egy kanadai bank részvényalapjait kezelte.

Kicsit elveszítettem a fonalat – úgy éreztem, hogy nem sikerült meggyőznöm senkit. Úgy tettem, mintha nem vennék tudomást a megjegyzéséről, és kreativitásomat segítségül hívva egy technikai javaslattal fejeztem be az előadásomat:

– A banknak olyan kutatásokba kellene befektetnie, amelyek azt vizsgálják, hogyan jön létre ez a ragály, és akkor sokkal több hasznot könyvelhetnénk el.

Annyira elégedett voltam ezzel a lezárással, hogy a fennmaradó két percemmel nem is kívántam élni. A konferencia befejeztével, egy igazán kimerítő nap végén, a vezérigazgató vacsorázni hívott – a többi kolléga füle hallatára, mintha meg akarná nekik mutatni, hogy támogatja az elképzeléseimet. Azelőtt soha nem volt ilyen lehetőségem, és ki akartam használni a vissza nem térő alkalmat: beszélni kezdtem a dolgozóim megdöbbentő teljesítményéről, a költségvetésről, az értéktőzsdék problémáiról és az új piacok felkutatásáról. De a vezérigazgató félbeszakított: sokkal jobban érdekelte mindaz, amit Athenától tanultam.

Végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, személyes síkra terelte a beszélgetést.

– Tudom, miről beszélt az előadásában, amikor megemlítette az idő problémáját. Ez év elején, amikor a szabadságomat töltöttem, elhatároztam, hogy kiülök egy kicsit a kertembe. Kivettem az újságot a postaládából. Semmi fontos – csak amiről az újságírók eldöntötték, hogy feltétlenül tudnunk kell róla, figyelemmel kell kísérnünk, és állást kell foglalnunk az ügyben. Gondoltam, felhívok valakit az alkalmazottaim közül, de ezt is hamar elvetettem, hiszen nyilván mindenki a családjával volt. Feleségemmel, gyerekeim és unokáim társaságában megebédeltem, aludtam egyet, majd amikor fölébredtem, följegyeztem pár dolgot, de láttam, hogy még mindig csak délután két óra van, és a szabadságom is csak két nap múlva telik le, és bármennyire szeretek is együtt lenni a családommal, egyszer csak elkezdtem feleslegesnek érezni magam. Másnap, hogy kihasználjam a szabadidőmet, kivizsgáltattam a gyomromat, de szerencsére nem találtak semmi komolyat. Elmentem a fogorvoshoz, aki azt mondta, hogy semmi baja nincs a fogaimnak. Ismét megebédeltem a feleségemmel, a gyerekeimmel és az unokáimmal, ismét aludtam, és délután kettőkor ismét arra ébredtem, hogy meg kell állapítanom: semmi, de semmi sem akad, amivel el tudnám foglalni magamat. Megrémültem: nem lenne valami dolgom? Amikor munkát akarok találni magamnak, általában nem okoz problémát: mindig van valami, amit el kell végezni, egy projekt, amit ki kell dolgozni, egy villanykörte, amit ki kell cserélni, száraz falevelek, amiket össze kell gereblyézni, könyveket pakolni, dokumentumokat rendezni a számítógépen, más egyéb. De mi történik, ha a teljes ürességgel kell szembenéznünk? És ebben a pillanatban eszembe jutott valami rettenetesen fontos: a képeslap, ami ott hevert az íróasztalomon. Feltétlenül el kell mennem a postára, ami egy kilométerre van a házamtól, és fel kell adnom ezt az ünnepi képeslapot. Aztán elcsodálkoztam: miért kell éppen ma elküldenem? Nem lehet, hogy így maradjak, ahogy vagyok, és ne csináljak semmit? Egy sor gondolat suhant át az agyamon: barátok, akik máris olyan dolgokon aggodalmaskodnak, amik még meg sem történtek, ismerősök, akik életük minden percére találnak maguknak valamilyen abszurd elfoglaltságot, értelmetlen beszélgetések, hosszú telefonálások, melyek során nem hangzik el semmi fontos. Láttam, hogyan találnak maguknak feladatot a főnökeim, csak hogy igazolják rátermettségüket, és láttam alkalmazottakat, akik megijednek, mert aznap nem bíztak rájuk semmi fontosat, és ez akár azt is jelentheti, hogy feleslegessé váltak. És látom a feleségemet, aki azon gyötrődik, hogy elvált a fiunk, meg a fiamat, aki azon gyötrődik, hogy a gyereke rossz jegyeket hoz az iskolából, valamint az unokámat, aki pedig majd belehal a félelembe, hogy elszomorítja a szüleit és nagyszüleit – holott mindannyian tudjuk, hogy ezek a jegyek nem is fontosak. Hosszú és kemény harcot vívtam önmagammal, hogy ne keljek fel tüstént a helyemről. És az aggódás lassan, nagyon lassan átadta a helyét a nyugodt szemlélődésnek, és elkezdtem hallgatni a lelkemet – vagy intuíciómat, vagy elemi érzéseimet, ki miben hisz. Akárhogy is, ez a részem majd meghalt azért, hogy beszélhessen, én viszont mindig elfoglalt voltam, és nem értem rá meghallgatni. Az én esetemben nem a tánc, hanem a hangok és a mozgás teljes hiánya, a tökéletes csönd és nyugalom idézte elő, hogy kapcsolatba kerültem önmagammal. És ha hiszi, ha nem, rengeteg dolgot megtudtam a problémákról, amik foglalkoztattak – pedig ezek a problémák nyomtalanul eltűntek, miközben ott üldögéltem. Nem láttam meg Istent, de világossá vált számomra, milyen döntéseket kell hoznom.

Mielőtt kifizettük a számlát, azt tanácsolta, hogy küldjem el azt az alkalmazottat Dubaiba, ahol a bankunk új fiókot készül nyitni – ami mellesleg rendkívül kockázatos vállalkozás. Kiváló igazgatóként tisztában kellett lennem azzal, hogy mindent megtanultam már, amire szükségem lehetett, és most nincs más dolgom, mint hogy biztosítsam a folytonosságot – tehetséges dolgozómra nagyobb szükség lehet egy új helyen. A vezérigazgató, anélkül hogy tudta volna, segített teljesítenem az Athenának tett ígéretemet.

Amikor visszamentem Londonba, rögtön közöltem is vele az ajánlatot. Azonnal elfogadta. Mondta, hogy folyékonyan beszél arabul (ezt már tudtam, hiszen ismerem apja származását). De mi nem arabokkal akartunk üzletelni, hanem külföldiekkel. Megköszöntem a segítségét – érdekes módon egyáltalán nem volt kíváncsi az előadásomra, csak annyit kérdezett, hogy mikor pakolja össze a holmiját.

A mai napig nem tudom, hogy igaz e ez a história a Scotland Yardnál dolgozó szeretőről.

Azt hiszem, hogy ha igaz volna, már elfogták volna Athena gyilkosát. Különben meg egy szót sem hiszek abból, amit az újságok írtak az ügyről. Elmondhatom magamról, hogy értek a pénzhez, sőt, még azt is van szerencsém tudni, hogy a tánc segíti a dolgozóimat a jobb munkavégzésben, de azt soha nem fogom megérteni, miért van, hogy a világ legjobb rendőrsége egyes gyilkosokat el tud kapni, másokat viszont futni hagy.

Ennek azonban már semmi jelentősége nincs.

A következő fejezet feltöltése: 16.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Athenában és bennem volt valami közös: mindketten háborús menekültek voltunk, és mindketten gyerekkorunkban kerültünk Angliába, csak éppen én több mint ötven évvel ezelőtt. Mindketten tudtuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére a hagyományok a száműzetésben is fennmaradnak – a közösség tagjai összejárnak, a nyelv és a vallás tovább él, az emberek pedig igyekeznek védeni és támogatni egymást abban a környezetben, amely mindig idegen marad.

És ahogy a hagyományok fennmaradnak, úgy tűnik el szép lassan a hazatérés vágya. A szívünkben tovább él, mert ezzel a reménnyel szeretjük magunkat áltatni – de soha nem lesz belőle tett: én soha többé nem fogok Czestochowában élni, ő pedig soha nem tér vissza a családjával Bejrútba.

Ez a szolidaritás késztetett arra, hogy kiadjam neki Basset Road i házam harmadik emeletét – mert egyébként nem fogadtam volna kisgyermekes bérlőt. Ebbe a hibába egyszer már beleestem, és két következménye volt: én a nappali zaj miatt panaszkodtam, amit ők csaptak, ők pedig az éjszakai zaj miatt, amit én csaptam. Mindkét zajnak szent forrásai voltak – a sírás és a zene –, de mivel két teljesen különböző világ részei voltak, nehéz volt elviselni egyikünknek a másikét.

Neki is elmondtam ezt, de ő csak annyit felelt, hogy ami a gyereket illeti, legyek nyugodt: napközben a nagyszüleinél lesz. És a lakás közel van a munkahelyéhez, az egyik környékbeli bankhoz.

Figyelmeztetésem és az ő makacs kitartása ellenére nyolc nappal később csöngettek az ajtómon. Ő volt az, karján a gyermekkel:

– A kisfiam nem tud aludni. Nem lehetne, hogy csak ma lehalkítja a zenét?

Mindenki ránézett.

– Mi ez?

A gyermek a karjában egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, mintha ő is megdöbbent volna, mint az anyja, látván azt a sok embert, akik hirtelen abbahagyták a táncot.

Megnyomtam a gombot, ami megállította a magnószalagot, intettem, hogy lépjen beljebb, és máris újraindítottam a zenét, hogy ne zavarjam meg a szertartást. Athena leült a szoba egyik sarkába, a karjában ringatta a gyermekét, és látta, hogy az könnyedén elalszik, a dobok és a különböző fémeszközök csapta zaj ellenére. Végignézte az egész szertartást, aztán elment, amikor a többiek is elmentek. Másnap reggel, munkába menet pedig – ahogy vártam – becsöngetett hozzám.

– Nem kell elmagyarázni, mit láttam: lehunyt szemű, táncoló embereket. Tudom, mit jelent ez, mert magam is szoktam csinálni, és ezek életem legnyugodtabb és legboldogabb percei. Mielőtt anya lettem, a férjemmel és a barátaimmal gyakran jártam táncos szórakozóhelyekre, ahol szintén láttam lehunyt szemmel táncoló embereket. Néhányuk csak a többieket akarta lenyűgözni, másokat viszont mintha valami magasabb erő mozgatott volna. És amióta az eszemet tudom, én is a táncban lelem meg azt az eszközt, ami révén érintkezésbe tudok lépni valami nálam hatalmasabb erővel. De szeretném megtudni, mi volt ez a zene.

– Mit csinál jövő vasárnap?

– Semmi különöset. Sétálok Viorellel a Regent’s Parkban, szívunk egy kis friss levegőt. Ráérek még magammal foglalkozni, ezért úgy döntöttem, hogy életemnek ebben a szakaszában elsősorban a fiammal foglalkozom.

– Akkor magukkal megyek.

Athena a sétánk előtti két napon is megjelent a rituálén. A kisfiú ezúttal is pillanatok alatt elaludt, ő pedig szó nélkül figyelte a mozgást. És bár mozdulatlanul ült a díványon, biztos voltam benne, hogy a lelke velünk táncol.

Vasárnap délután, miközben a parkban sétáltunk, arra kértem, hogy figyeljen jól oda mindenre, amit lát és hall: a szélben hintázó falevelekre, a tó vizének hullámaira, a madarak énekére, a kutyaugatásra, a gyerekek kiabálására, akik ide-oda rohangálnak, mintha valami furcsa logikának engedelmeskednének, amit a felnőttek nem érthetnek meg.

– Minden mozgásban van. És minden valamilyen ritmusra mozog. És minden, ami ritmusra mozog, hangot kelt. Ez történik most itt, és a világon mindenütt. Az őseink is felfigyeltek erre, amikor a hideg elől a barlangba húzódtak: a dolgok mozognak, és hangot adnak. Az első emberek talán megijedtek, de rögtön utána csodálni kezdték ezt a jelenséget, és megértették, hogy így kommunikál velük a Magasabb Lény. Elkezdték utánozni a hangokat és a mozgásokat, abban a reményben, hogy ezzel ők is megszólíthatják ezt a Lényt: megszületett a zene és a tánc. Néhány napja maga is azt mondta nekem, hogy amikor táncol, kapcsolatba kerül valami magasabb erővel.

– Amikor táncolok, szabad nő vagyok. Jobban mondva: szabad lélek, ami képes beutazni az univerzumot, látni a jelent, és megjósolni a jövőt, és tiszta energiává változni. Ez végtelen örömmel tölt el, olyan boldogsággal, ami sokkal több mindannál, amit valaha is átéltem és át fogok még élni. Életem egy szakaszában mindenáron szentté akartam válni – a zenével és testem mozdulataival akartam dicsérni az Istent. De ez az út végleg járhatatlanná vált számomra.

– Milyen út vált járhatatlanná?

Megigazította a gyermeket a babakocsiban. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni erre a kérdésre, de nem tágítottam: amikor valaki elhallgat, olyankor valami fontosat akar elmondani.

Teljesen érzelemmentes hangon, mint akinek világéletében némán kellett elviselnie az élet fájdalmait, elmesélte nekem a templomi jelenetet, amikor a pap – talán az egyetlen barátja –, megtagadta tőle a szent ostyát. És az átkot, amit azonnal kimondott, és hogy örökre szakított a katolikus egyházzal.

– Az a szent, aki az életével azzá teszi magát – magyaráztam. – Elég, ha megértjük, hogy mindannyian valamilyen célból vagyunk itt, és elég, ha elkötelezzük magunkat ennek a célnak. Ha így teszünk, képesek leszünk nevetni kisebb-nagyobb szenvedéseinken, és félelem nélkül menni előre, abban a biztos tudatban, hogy minden lépésünknek megvan a maga értelme. Csak követni kell a fényt, ami a Vertexből árad.

– Miféle Vertexből? A matematikában a háromszög legmagasabb pontját hívják így.

– Az életben is a legmagasabb pontot nevezzük így: a Vertex, vagyis a Csúcs mindazoknak az embereknek a célja, akik ugyanúgy hibáznak, mint bárki más, de még a legnehezebb pillanataikban sem tévesztik szem elől a fényt, ami a szívükből árad. Ezt próbáljuk gyakorolni a csoportunkban. A Vertex bennünk van, és akkor juthatunk el hozzá, ha felismerjük és elfogadjuk a fényét.

Elmagyaráztam neki, hogy a táncot, amit a legkülönbözőbb korú emberek előadásában látott (akkor éppen tízen voltunk – a legfiatalabb tizenkilenc, a legidősebb hatvanöt éves), a „Vertex keresésének” kereszteltem el. Athena megkérdezte, hogy találtam rá erre az egészre.

Elmeséltem neki, hogy családom egy részének sikerült nyomban a második világháború után elmenekülnie az új, kommunista rezsim elől, és Lengyelországot elhagyva Angliában telepedtek le, velem együtt. Hallomásból tudták, hogy jó, ha hoznak magukkal régi műtárgyakat és könyveket, mert a világnak ezen a részén sokat ér az ilyesmi.

A festményeket és a szobrokat rögtön el is adták, de a könyvek egy sarokban porosodtak. Mivel az anyám azt akarta, hogy beszéljek és olvassak lengyelül, ezekből a könyvekből tanított. És egy szép napon egy XIX. századi kiadású Thomas Malthus-könyvben fölfedeztem a nagyapám kétlapnyi feljegyzését, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Elkezdtem olvasni, azt gondolván, hogy valamiféle végrendelet, vagy szerelmes levél egy titkos szeretőnek, ugyanis a nagyapámról az a legenda járta, hogy Oroszországban beleszeretett valakibe.

Valóban volt némi kapcsolat a lapok és a legenda között. A kommunista forradalom idején tett szibériai utazásának beszámolója volt. Ott, a távoli Diedov falvában beleszeretett egy színésznőbe. (A térképen nem található ilyen nevű falu: vagy szándékosan változtatták meg a nevét, vagy a település szűnt meg a Sztálin által erőltetett emigrációk után – a szerkesztő megjegyzése.) A nagyapám szerint a nő egy szekta tagja volt, amely minden bajra egy meghatározott táncot tart gyógyírnak, ez a tánc ugyanis kapcsolatot teremt a Vertex fényével.

A szekta tagjai nagyon féltek, hogy az egész hagyomány eltűnik a föld színéről, s a falut kilakoltatják, a helyét pedig atomkísérletekre használják majd. Ezért a színésznő a barátaival együtt arra kérte a nagyapámat, hogy írjon le mindent, amit tud. Ő meg is tette, de bizonyára nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, hiszen jegyzeteit benne felejtette egy könyvben, hogy végül én találjam meg.

Athena félbeszakított:

– De hát egy táncról nem lehet írni. Azt csak átélni lehet.

– Így van. A jegyzetek voltaképpen csak ennyit mondanak: a kifulladásig kell táncolni, mintha alpinisták volnánk, akik megmásznak egy szent hegyet. Addig kell táncolni, míg a lihegéstől megváltozik a szervezetünk oxigénellátása: a megszokott másmilyen, furcsa lesz. És ennek következtében elveszítjük az identitásunkat, a térrel és az idővel való kapcsolatunkat. Ha csak dobszóra táncolunk, és ezt mindennap megismételjük, megértjük, hogy egyszer csak magától becsukódik a szemünk, és megpillantunk egy halvány fényt, ami belülről jön, és megválaszolja a kérdéseinket, kiteljesíti rejtett erőinket.

– Maga már fejlesztett ki valamilyen erőt?

Válasz helyett azt javasoltam, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz, hiszen úgy tűnik, a kisfiú is jól érzi magát, még a legnagyobb hangzavarban is. Másnap már kezdéskor ott volt. Bemutattam a társaimnak, de csak annyit mondtam róla, hogy ő a felső szomszéd. Senki nem mesélt az életéről, és tőle sem kérdezték meg, hogy mivel foglalkozik. Amikor eljött az ideje, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtünk táncolni.

Gyermekével a karján kezdett el táncolni, de a fiú rögtön elaludt, és Athena letette a díványra. Mielőtt lehunytam a szemem, és transzba estem, még láttam, hogy tökéletesen megértette a Vertex útját.

Vasárnap kivételével mindennap ott volt a gyerekkel. Éppen csak üdvözöltük egymást, betettem a zenét, amit egy barátom hozott az orosz sztyeppékről, és elkezdtünk táncolni, kifulladásig. Egy hónap múlva másolatot kért a szalagról.

– Szeretném reggelente is csinálni, mielőtt elviszem Viorelt az anyámhoz, és elmegyek dolgozni.

Ellenkeztem:

– Először is, úgy gondolom, hogy a csoport, ahol mindenki ugyanahhoz az energiához kapcsolódik, kedvező aurát képez, és megkönnyíti a transzba esést. Másodszor, aki munka előtt táncol, az nem tesz mást, mint hogy kirúgatja magát, hiszen egész nap holtfáradt lesz.

Athena rövid gondolkodás után így válaszolt:

– A kollektív energiával kapcsolatban igaza van. Úgy látom, a csoportjában négy pár van, meg maga a feleségével. Vagyis egytől egyig mindenki megtalálta a szerelmet. Ezért pozitív rezgéseket küldenek felém is. De én egyedül vagyok. Jobban mondva a fiammal, de az ő szeretete még nem tud megnyilvánulni oly módon, hogy azt megérthessük. Ezért inkább szeretném elfogadni a magányomat: ha most megfutamodom előle, soha nem találok magamnak társat. Ha viszont harc helyett elfogadom, talán megváltoznak a dolgok. Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.

– Azért jött a csoportunkba, hogy megtalálja a szerelmet?

– Azt hiszem, jó ok lenne, de a válaszom: nem. Azért jöttem, mert keresem az életem értelmét, ami eddig egyedül a fiam, és félek, hogy éppen ezzel fogom őt tönkretenni: akár a túlzott féltéssel, akár azzal, hogy vele akarom majd megvalósíttatni az álmaimat, amiket nekem nem sikerült. A napokban történt, hogy tánc közben úgy éreztem: meggyógyultam. Ha valami testi bajról lett volna szó, azt mondanánk, hogy csoda történt. De nekem lelki bajom volt, ami egyszerre eltűnt.

Pontosan tudtam, miről beszél.

– Senki nem tanított meg erre a zenére táncolni – folytatta Athena. – De úgy érzem, tudom, mit csinálok.

– Nem is kell ezt megtanulni. Jusson eszébe a sétánk a parkban: a természet teremtette meg a ritmust, és maga csak alkalmazkodott minden pillanathoz.

– Szeretni sem tanított meg senki. De szerettem már Istent, a férjemet, és szeretem a fiamat és a családomat. És mégis hiányzik valami. Bár a táncban elfáradok, amikor abbahagyom, mégis egyfajta kegyelmi állapotba kerülök, valami mély eksztázisba. Azt szeretném, ha ez az eksztázis egész nap tartana. És hogy segítsen megtalálnom azt, ami hiányzik az életemből: egy férfi szerelmét. Amikor táncolok, mindig látom ennek a férfinak a szívét, ha az arcát nem is. Érzem, hogy közel van, és ezért ébernek kell lennem. Táncolnom kell reggel, hogy utána egész nap oda tudjak figyelni mindenre, ami körülöttem történik.

– Tudja, mit jelent az „eksztázis” szó? Görög eredetű, és annyit tesz: önkívület. És az egész napot „magán kívül” tölteni: túl magas elvárás ez a testtől és a lélektől.

– Azért megpróbálnám.

Láttam, hogy felesleges győzködnöm, és lemásoltam neki a szalagot. Attól kezdve mindennap arra a zenére ébredtem, hallottam a lépteit, és nem értettem, hogy képes végezni a banki munkáját napi egy óra transz után. Amikor egyszer összefutottunk a kapuban, behívtam egy kávéra. Athena elmesélte, hogy további másolatokat készített a szalagról, és most már több munkatársa is a Vertexet keresi.

– Rosszul tettem? Titkos volt?

Persze, hogy nem, éppen ellenkezőleg: egy majdnem kihalt hagyományt segített életben tartani. A nagyapám feljegyzéseiben az egyik nő azt mondja, hogy egy szerzetes, aki ellátogatott a környék falvaiba, azt állította, minden ősünk és minden utánunk következő generáció itt él bennünk. És ha felszabadítjuk önmagunkat, azzal az egész emberiséget felszabadítjuk.

– Akkor azok a szibériai nők és férfiak most itt vannak velünk, és bizonyára nagyon örülnek. A munkájuk most ezen a földön születik újjá, hála a maga nagyapjának. De hadd kérdezzek valamit: mért kezdett el táncolni a szöveg elolvasása után? Ha valami sportról olvasott volna, akkor most focista lenne?

Ezt a kérdést még senki nem tette föl.

– Mert akkoriban beteg voltam. Egy nagyon ritka ízületi gyulladásban szenvedtem, és az orvosok azt mondták, hogy készüljek fel rá: harmincöt éves koromra tolószékbe kerülök. Úgy éreztem, kevés az időm, és ki akartam próbálni mindent, amire később majd nem leszek képes. A nagyapám pedig azt is leírta arra a kis papírdarabra, hogy Diedov lakói hittek a transz gyógyító erejében.

– És a jelek szerint igazuk volt.

Nem válaszoltam – én nem voltam ebben olyan biztos. Talán csak az orvosok tévedtek. Talán csak az a körülmény, hogy a családommal együtt bevándorló vagyok egy idegen országban, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek, dolgozott olyan intenzíven a tudattalanomban, hogy a szervezetemet ellenállásra serkentette. Vagy talán valóban csoda történt, ami homlokegyenest ellentmond annak, amit katolikus vallásom hirdet, mely szerint a tánc nem gyógyít.

Emlékszem, kamaszkoromban – mivel akkor még nem találtam rá a megfelelő zenére – egy fekete kapucnit húztam a fejemre, és elképzeltem, hogy megszűnik körülöttem a világ: a lelkem ilyenkor Diedovba utazott, és találkozott az ottani nőkkel és férfiakkal, a nagyapámmal és imádott színésznőjével. És a szoba csöndjében arra kértem őket, hogy tanítsanak meg táncolni, áttörni a korlátaimat, mert hamarosan örökre lebénulok. Minél jobban mozgott a testem, annál erősebb volt a fény, ami a szívemből áradt, és annál többet tanultam – talán önmagamtól, talán a múlt szellemeitől. Még azt is el tudtam képzelni, milyen zenét hallgathattak a szertartásaikon. Aztán amikor, évekkel később, egy barátom Szibériába utazott, megkértem, hogy hozzon nekem lemezeket – és legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit én a diedovi táncokhoz elképzeltem.

De ezt inkább nem mondtam el Athenának: könnyen befolyásolható embernek tűnt, és úgy láttam, nagyon ingatag lelkiállapotban van.

– Talán helyesen cselekszik – mondtam végül. Ennyit, és nem többet.

Ezenkívül még egyszer beszélgettünk, röviddel a Közel-Keletre való utazása előtt. Boldognak tűnt, mintha megtalálta volna, amit keresett: a szerelmet.

– A munkatársaim egy csoportot alkottak, és „a Vertex zarándokainak” nevezik magukat. Hála a maga nagyapjának.

– Hála magának, amiért úgy érezte, hogy meg kell osztania ezt az élményt másokkal is. Tudom, hogy el fog menni, és szeretném megköszönni, hogy új dimenziót adott annak, amin én évek óta fáradozom, igyekezve a kevésbé fogékonyakkal is megosztani ezt a fényt, de mindig félénken, tartva attól, hogy kinevetik az egész történetemet.

– Tudja, mire jöttem rá? Hogy ahogy az eksztázis valóban a magunkon kívül kerülés képességét jelenti, a tánc egyfajta kiszállás az űrbe. Új dimenziók felfedezése, de úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk a testünkkel. A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget.

Ha jól emlékszem, ezek voltak az utolsó szavai. Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszíti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább. A Vertex csak ebben a pillanatban jelenik meg.

Már ha hiszünk benne, persze.

A következő fejezet feltöltése: 13.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Láttam, amikor megérkezett a vasárnapi misére, ezúttal a csecsemővel a karján. Tudtam, milyen nehéz időket élnek át, de egészen addig azt hittem, hogy csak a szokásos házastársi összetűzésekről van szó, amiken majd túlteszik magukat, hiszen mindkettejükből áradt a Jóság.

Már egy éve nem hozta magával a gitárját, hogy reggelente a zenéjével dicsőítse a Szűzanyát. Teljesen Viorelnek szentelte magát, akit volt szerencsém megkeresztelni, noha nem ismerek ilyen nevű szentet. De vasárnaponként továbbra is eljött a misére, és a végén, amikor mindenki hazament, mindig beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen barátja, és hogy eddig csak az Istent imádtuk együtt, de most meg kell osztania velem a földi nehézségeket is.

Jobban szerette Lukást, mint bármelyik férfit, akivel valaha is találkozott. Ő volt a gyermeke apja, ő volt az az ember, aki mellett le akarta élni az életét, aki mindenről lemondott érte, és akinek volt bátorsága családot alapítani. Amikor elkezdődtek a bajok, Athena próbálta megértetni vele, hogy mindez csak átmeneti, neki most a gyermeknek kell szentelnie magát, de ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy el akarja kényeztetni: amikor eljön az ideje, hagyni fogja, hogy egyedül nézzen szembe az élet kihívásaival. És attól fogva megint ugyanaz a nő lesz, akit a férje megismert, sőt, talán még intenzívebb lesz a kapcsolatuk, mert most már ismerik egykori döntésük súlyát. De Lukás mellőzve érezte magát. És Athena hiába próbálta kétségbeesetten megosztani magát kettőjük között, mindig kénytelen volt választani – és ilyenkor, a legcsekélyebb habozás nélkül, mindig Viorelt választotta.

Csekély pszichológiai ismereteim birtokában azt mondtam neki, hogy nem először hallok ilyen történetet, és hogy a férfiak az ilyen helyzetekben általában mellőzöttnek érzik magukat, de ez elmúlik; tudom, mert már sok ilyen esetet láttam a hívek körében. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Athena belátta, hogy talán valóban elsiette a dolgot, és a fiatal anyaság romantikus képe talán elhomályosította előtte a gyermekáldást követő időszak kihívásainak valódi súlyát. De most már késő bánat.

Megkérdezte, tudnék e beszélni Lukással – aki soha nem jelent meg a templomban, vagy azért, mert nem hitt Istenben, vagy azért, mert vasárnap délelőttönként inkább a fiával akart lenni. Én készségesen vállalkoztam a feladatra, amennyiben a férfi saját akaratából jön hozzám. De mire Athena elszánta magát, hogy megkéri a férjét, látogasson meg, bekövetkezett a legrosszabb: a férje elment otthonról.

Azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelmes, de mélységesen megsebezték. Gyerekkorában egyszer már elhagyták, és minden gyűlöletét, amit a vér szerinti anyja iránt érzett, automatikusan átvitte Lukásra – bár, ha jól tudom, később jó barátok lettek. De akkor Athena számára a létező legsúlyosabb bűn volt egy család szétverése.

Vasárnaponként továbbra is járt a templomba, de utána rögtön hazament, mert már nem volt kire hagynia a gyereket, aki rengeteget sírt a szertartás alatt, és ezzel zavarta a többieket. Egy ritka pillanatban, amikor sikerült beszélnünk, elmondta, hogy egy bankban dolgozik, kibérelt egy lakást, és ne aggódjak, az „apa” (nem ejtette ki a férje nevét) eleget tesz pénzügyi kötelességeinek.

Aztán elérkezett az a végzetes vasárnap. Tudtam, mi történt a héten – az egyik hívő elmesélte. Éjszakánként kértem az angyalokat, hogy adjanak tanácsot, és mondják meg, melyik ígéretemhez maradjak hű: az Egyháznak vagy az embereknek tett ígéretemhez. De mivel az angyal nem jött, a felettesemet kerestem föl, aki azt mondta, hogy az Egyház csak azért maradhatott fönn idáig, mert mindig szigorú volt a dogmáiban. S ha elkezdtünk volna kivételezni, már a középkorban elvesztünk volna. Pontosan tudtam, mi fog történni, fel akartam hívni Athenát, de az új telefonszámát nem adta meg.

Aznap reggel remegett a kezem, amikor a magasba emeltem az ostyát, hogy megszenteljem a kenyeret. Kimondtam a szavakat, amelyeket az évezredes szenthagyomány örökített át az apostolok nemzedékein keresztül. De a gondolataim minduntalan visszatértek arra a lányra, a gyermekkel az ölében, Szűz Mária kései utóképére, az elhagyottságban és a magányban megtestesülő csodálatos anyaságra és szeretetre, aki most is, mint mindig, beállt a sorba, és lassanként közeledett, hogy áldozzon.

Azt hiszem, a gyülekezet nagy része tudta, mi történik most. És mindenki engem nézett: várták a reakciómat. Néztek az igazak, a bűnösök, a farizeusok, a szanhedrin papjai, az apostolok, a tanítványok, a jó- és a rosszakaratú emberek.

Athena megállt előttem, és úgy tett, mint mindig: behunyta a szemét, és kinyitotta a száját, hogy magához vehesse Krisztus testét.

De Krisztus teste ott maradt a kezemben.

Kinyitotta a szemét, és nem értette, mi történik.

– Később beszélünk – suttogtam.

De nem mozdult.

– Mások is várnak a sorban. Később beszélünk.

– Tessék? – A közelében mindenki hallhatta a kérdését.

– Majd később beszélünk.

– Mért nem áldozhatok? Nem látja, hogy megaláz mindenki előtt? Nem elég az, amin keresztülmentem?

– Athena, az Egyház tiltja, hogy az elvált emberek magukhoz vegyék a szent ostyát. A héten aláírtad a papírokat. Később beszélünk – mondtam ismét.

De mivel nem mozdult, intettem a mögötte állónak, hogy kerülje ki. Tovább áldoztattam a híveket, míg végül az utolsó is visszament a helyére. És akkor történt: amikor elindultam az oltár felé, a hátam mögül meghallottam azt a hangot.

Ez a hang már nem azé a lányé volt, aki énekével dicsőítette a Szűzanyát, aki megosztotta velem a terveit, aki meghatódva mesélt a szentek életéről, aki majdnem elsírta magát, amikor a házassági gondjairól beszélt. Ez a megalázott, megsebzett vadállat hangja volt, akinek a szíve megtelt gyűlölettel.

– Átkozott legyen ez a hely! – dörögte. – Átkozottak azok, akik soha nem hallották meg Krisztus hangját, és akik az üzenetét rideg kőépítménnyé változtatták. Mert Krisztus azt mondta: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket” (Máté 11,28). Én pedig terhet hordozok, és megsebeztek, és mégsem engednek Hozzá. Most megértettem, hogy az Egyház meghazudtolja az Ő szavait, és azt mondja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, tartsátok be a szabályainkat, és hagyjátok magukra a szenvedőket!

Egy nő az első sorból rászólt, hogy hallgasson. De én hallani akartam, hallanom kellett. Megfordultam, és odaálltam elé, leszegett fejjel – mást nem tehettem.

– Esküszöm, hogy soha többet nem teszem be templomba a lábam. Most ismét elhagyott egy család, de ezúttal nem pénzügyi nehézségek, és nem is felelőtlenül korán kötött házasság miatt. Átkozott legyen mindenki, aki becsapja az ajtót anya és gyermeke előtt! Olyanok vagytok, mint azok, akik nem fogadták be a Szent Családot, olyanok vagytok, mint az, aki megtagadta Krisztust, amikor Neki a legnagyobb szüksége lett volna a barátaira!

Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant, gyermekével a karján. Én pedig befejeztem a szertartást, megáldottam a híveket, és egyenesen a sekrestyébe mentem: most nem volt kedvem az ájtatossághoz, sem pedig a haszontalan társalgáshoz. Azon a vasárnapon filozófiai dilemma elé kerültem: az intézményt választottam, ahelyett hogy azok mellett a szavak mellett döntöttem volna, amelyeken az intézmény alapult.

Már öreg vagyok, Isten bármelyik pillanatban magához szólíthat. Hű maradtam a hitemhez, és azt hiszem, hogy vallásom – minden hibája ellenére – őszintén azon van, hogy megváltozzon. Ez évtizedekbe, vagy akár évszázadokba is telhet, de egy napon majd nem fog számítani semmi más, csak a szeretet, és Krisztus szava: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket.” Egész életemet a papi hivatásnak szenteltem, és egy pillanatig sem bánom ezt a döntésemet. De az olyan pillanatokban, mint az a vasárnapi, ha a hitemben nem is, az emberekben néha megrendül a bizalmam.

Tudom, mi történt azóta Athenával, és azt kérdezem magamban: talán minden akkor és ott kezdődött, vagy a csírája már benne volt a lelkében? A sok Athenára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most emiatt nem kaphatják meg az eukarisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – amelyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel. Az ilyen emberek néha elhagyják az egyházat, de többségük továbbra is jár a vasárnapi misére, mert megszokta, bár tudja, hogy a kenyér és a bor átváltozása az Úr testévé és vérévé számára többé nem elérhető.

Úgy képzelem, hogy amikor Athena távozott a templomból, találkozhatott Jézussal. Talán zokogva a karjaiba vetette magát, és arra kérte, hogy magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papír miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs, kizárólag a központi nyilvántartást és az adóhivatalt érdekli.

És Jézus talán ránézett, és így felelt:

– Nézz csak rám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.

A következő fejezet feltöltése: 09.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Amikor Viorel megszületett, én éppen betöltöttem a huszonkettedik évemet. Már nemcsak diák voltam, aki feleségül vette a volt évfolyamtársát, hanem férfi, akinek el kell tartania a családját, és óriási nyomás nehezedik a vállára. A szüleim persze meg sem jelentek az esküvőn, és minden anyagi támogatást ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy elválok a feleségemtől, és magamhoz veszem a fiamat (jobban mondva csak apám mondta ezt, mert az anyám gyakorta telefonált zokogva, hogy őrült vagyok, de ő mégis annyira szeretné magához ölelni az unokáját). Reménykedtem benne, hogy idővel, ha látják Athena iránt érzett szerelmemet és kitartásomat, megenyhülnek.

De nem enyhültek meg. Így hát nekem kellett gondoskodnom a feleségemről és a gyermekemről. Kiiratkoztam a mérnöki karról. Erre felhívott az apám, és azzal fenyegetőzött, hogy ha így folytatom, kizár az örökségből, ha azonban visszamegyek az egyetemre, megfontolja, hogy támogasson, „átmenetileg”, ahogy ő mondta. Visszautasítottam: az ifjúkori romantika megköveteli, hogy radikálisak legyünk. Azt mondtam, egyedül is meg tudom oldani a problémáimat.

Terhessége alatt Athena elkezdte jobban megértetni magát velem. És ezt nem a szexuális kapcsolatunkon keresztül tette – ami, bevallom, nagyon szemérmes volt –, hanem a zene által.A zene olyan régi, mint maga az ember – mint később megtudtam. Őseink, akik barlangról barlangra jártak, nem tudtak túl sok dolgot magukkal vinni, de a modern régészet azt támasztja alá, hogy kevés élelmük mellett mindig volt a csomagjukban valamilyen hangszer, általában dob. A zene nemcsak megnyugtat és szórakoztat, hanem jóval több annál: világnézet. Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.

Elnézve Athenát, ahogy várandósan táncol, és ahogy gitározik a babának, hogy megnyugtassa, és megértesse vele, hogy szereti, hagytam, hogy engem is magával ragadjon, hogy világlátása az én életemet is megfertőzze. Amikor Viorel megszületett, hazajövet az első dolgunk az volt, hogy itthon meghallgattattuk vele Albinoni Adagióját. Ha veszekedtünk, a zene ereje segített átvészelni a nehéz pillanatokat – noha semmiféle logikus kapcsolatot nem látok a kettő között, kivéve, ha a hippikre gondolok.

De hiába minden romantika: a pénzszerzéshez ez nem volt elég. Mivel nem játszom egyetlen hangszeren sem, és egy bárban sem lennék képes szórakoztatni a vendégeket, végül is csak egy építőipari cégnél tudtam elhelyezkedni gyakornokként, és szerkezeti számításokat végeztem. Nagyon alacsony volt az órabérem, ezért igen korán elmentem otthonról, és csak késő este tértem vissza. Alig láttam a fiamat – aki olyankor is aludt – és gyakorlatilag nem tudtam sem beszélgetni, sem szeretkezni a feleségemmel, aki teljesen kimerült. Minden éjjel azon törtem a fejem, mikor oldódnak meg a megélhetési gondjaink, és mikor élhetünk már emberhez méltó életet, amilyet érdemlünk? Bár általában véve egyetértek Athenával, amikor a diploma feleslegességéről beszél, a mérnöki pályán (meg például a jogi vagy az orvostudományi) területen elengedhetetlen egy sor szakmai ismeret elsajátítása, hiszen emberéletek forognak kockán. Én pedig kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat, és feladni az álmomat, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék.

És elkezdődtek a viták. Athena a szememre vetette, hogy keveset foglalkozom a gyerekkel, akinek apára is szüksége van, és ha csak gyereket akart volna, azt nélkülem is meg tudta volna csinálni. Legalább nem okozott volna nekem annyi gondot. Nemegyszer becsaptam az ajtót, és kimentem az utcára, miközben azt kiabáltam, hogy nem ért meg engem, és én sem értem, hogy mehettem bele ebbe az „őrültségbe”, hogy gyerekünk legyen húszévesen, mielőtt még megalapozzuk, legalább minimálisan, az egzisztenciánkat. Szép lassan felhagytunk a szeretkezéssel, talán a fáradtság miatt, talán az örökös veszekedések miatt.

Depressziós lettem, és úgy éreztem, hogy a nő, akit szerettem, csak kihasznált és manipulált. Athena észrevette egyre furcsább lelkiállapotomat, de ahelyett, hogy segített volna, inkább elfordult tőlem, és csak Viorelre meg a zenére koncentrált. A munkámba menekültem. Ha néha beszéltem a szüleimmel, mindig azt kellett hallgatnom, hogy „azért esett teherbe, hogy megfogjon magának”.

Másrészt nagyon felerősödött a vallásossága. Követelte, hogy azonnal kereszteltessük meg a fiunkat, mégpedig arra a névre, amit ő talált ki – a román Viorelre. Azt hiszem, néhány bevándorlótól eltekintve Angliában senkit nem hívnak Viorelnek, de nagyon kreatívnak találtam az ötletet, és éreztem, hogy ezzel is valamiféle kapcsolatot keres ahhoz a múlthoz, amelyet nem is élt át – vagyis gyakorlatilag ahhoz a pár héthez, amit a nagyszebeni árvaházban töltött.

Én igyekeztem mindent elfogadni – de úgy éreztem, hogy a gyerek miatt veszítem el Athenát. Egyre gyakoribbá váltak köztünk a veszekedések, fenyegetőzött, hogy elhagy, mert Viorelre folyamatosan átárad a vitáink „negatív energiája”. Aztán egy este, újabb fenyegetőzéseket követően, végül nem ő, hanem én mentem el hazulról, abban a hitben, hogy rögtön visszatérek, ha lehiggadtam egy kicsit.

Elindultam London utcáin, céltalanul, átkozva az életet, amit választottam, a fiút, akit elfogadtam, és a nőt, akit szemmel láthatólag nem érdekel már, hogy vele vagyok e vagy sem. Beléptem a legelső presszóba, az egyik metrómegálló közelében, és megittam négy whiskyt. Amikor este tizenegykor bezárt a presszó, bementem egy éjjel-nappali boltba, vettem még egy whiskyt, és leültem egy padra a téren, hogy tovább igyak. Megjelent egy fiatalokból álló banda, és az egyikük felszólított, hogy osszam meg velük az italomat. Én nemet mondtam, erre megütöttek. Rögtön jöttek a rendőrök, és mindannyian a kapitányságon kötöttünk ki.

Engem rögtön elengedtek, miután vallomást tettem. Természetesen nem indítottam eljárást, mert semmi kedvem sem volt hónapokat tölteni azzal, hogy folyton megjelenjek a bíróságon. Amikor hazaindultam, olyan részeg voltam, hogy rázuhantam az egyik rendőr asztalára, de ő, szerencsére, ahelyett hogy letartóztatott volna hatósági személy ellen elkövetett erőszak miatt, inkább kilökött az utcára.

És ott állt az egyik támadóm, aki megköszönte, hogy nem tettem feljelentést. Megjegyezte, hogy csupa sár és vér vagyok, és azt tanácsolta, hogy öltözzek át, mielőtt hazamegyek. Én pedig megkértem egy szívességre: hogy hallgasson meg, mert muszáj valakinek kiöntenem a szívem.

Egy órán keresztül hallgatta a sirámaimat. Valójában nem is neki beszéltem, hanem magamnak, annak a fiúnak, aki előtt ott áll az egész élet, a fényes karrier, mögötte egy befolyásos család, amelynek kapcsolatai révén minden kapu kinyílhat előtte. Csakhogy ez a fiú jelen pillanatban pontosan úgy néz ki, mint egy hampsteadi csavargó (Hampstead London egyik városrésze – a szerkesztő megjegyzése), részeg, fáradt, levert, és nincs egy vasa sem. És mindez a felesége miatt, aki rá se hederít.

Mire a történetem végére értem, már tisztábban láttam a helyzetemet: az életet, amit én választottam, abban a hitben, hogy a szerelem mindent legyőz. Csakhogy ez nem igaz: gyakran éppen hogy szakadékba sodor, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy általában a szeretteinket is magunkkal rántjuk. Vagyis jelen esetben nemcsak a saját életemet készültem tönkretenni, hanem Athena és Viorel életét is.

Akkor újra elismételtem magamban, hogy felnőtt férfi vagyok, aki méltósággal néz szembe a kihívásokkal, nem pedig holmi aranybölcsőbe született úrfi. Hazamentem, Athena már aludt a babával a karján. Megfürödtem, még egyszer kimentem, hogy kidobjam a kukába a szennyes ruháimat, aztán lefeküdtem, furcsamód egészen józan állapotban.

Másnap kijelentettem, hogy el akarok válni. Megkérdezte, miért.

– Mert szeretlek. Szeretem Viorelt. És mostanában nem csinálok semmi mást, mint hogy folyton titeket okollak, amiért lemondtam az álmomról, hogy mérnök legyek. Ha vártunk volna egy kicsit, egész máshogy történtek volna a dolgok, de te csak a saját terveidre gondoltál, és engem kihagytál belőlük.

Athena nem felelt, mintha már várta volna, sőt – ha öntudatlanul is, de – maga provokálta volna ki, hogy ezt mondjam.

Vérzett a szívem, mert azt reméltem, hogy könyörögni fog: maradjak. De ő nyugodt maradt, nem ellenkezett, és csak azzal volt elfoglalva, nehogy a baba meghallja a beszélgetésünket. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, soha nem szeretett, csak eszköz voltam, hogy megvalósíthassa ezt az őrült álmát, hogy tizenkilenc évesen teherbe essen.

Azt mondtam, hogy övé lehet a ház és a bútorok, de ő visszautasított: hazamegy a szüleihez egy időre, állást keres, és aztán lakást bérel magának. Megkérdezte, tudom e majd támogatni a gyermek eltartásában. Azonnal igent mondtam.

Felálltam, még egyszer, utoljára hosszan megcsókoltam, és kérleltem, hogy maradjon itt, de ő kijelentette: amint összepakolta a holmiját, visszaköltözik a szüleihez. Addig én beköltöztem egy olcsó szállodába, és minden éjjel azt vártam, hogy telefonál, és megkér, hogy menjek vissza hozzá és kezdjünk új életet – még arra is kész voltam, hogy ha kell, a régit folytassam vele, mert a különválás megértette velem, hogy a világon semmi nem olyan fontos számomra, mint a feleségem és a fiam.

Egy hét múlva végre felhívott. De csupán annyit mondott, hogy elvitte minden holmiját, és többet nem fog visszatérni. Újabb két hét elteltével megtudtam, hogy egy kis padlást bérel a Basset Roadon, és mindennap meg kell másznia három emeletet, a gyermekkel a karján. Két hónap múlva aláírtuk a papírokat.

Az igazi családom örökre elhagyott. Az a család pedig, amelybe beleszülettem, tárt karokkal fogadott.

A válásunk és az azt követő pokoli szenvedés után ismét föltettem magamban a kérdést, hogy nem volt e őrült és elhibázott döntés mindent feladni a szerelemért, felelőtlenül, mint azok az emberek, akik kamaszkorukban túl sok szerelmes regényt olvastak, és mindenáron meg akarják ismételni Rómeó és Júlia történetét. De amikor valamelyest enyhült a fájdalmam – és erre egyetlen orvosság létezik: az idő –, megértettem, mekkora ajándék volt az élettől, hogy találkozhattam az egyetlen nővel, akit szeretni tudtam. Minden vele töltött percért megérte, és a történtek ellenére habozás nélkül újra megismételném minden egyes lépésemet, ha módomban állna.

De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni. Újra megnősültem, és boldog vagyok a feleségem oldalán, és el sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküle. De ez nem jelenti azt, hogy megtagadom a múltamat, és kínosan ügyelek arra, hogy ne hasonlítgassam össze a két kapcsolatot, mert tudom, hogy a szeretetet nem lehet úgy mérni, ahogy egy út hosszát vagy egy épület magasságát.

És maradt valami nagyon fontos az Athenával való kapcsolatomból: egy fiú, az ő nagy álma, amit nyíltan közölt velem, mielőtt összeházasodtunk. A második feleségemtől is van egy fiam, és most már jobban föl vagyok készülve az apaság nehézségeire és örömeire, nem úgy, mint tizenkét évvel ezelőtt.

Egyszer, amikor elmentem Viorelért, hogy velem töltse a hétvégét, megpróbáltam felvetni a témát. Megkérdeztem Athenát, miért volt olyan nyugodt, amikor megmondtam neki, hogy el akarok válni.

– Mert az élet megtanított némán szenvedni – felelte.

És csak ekkor ölelt át, és csak ekkor sírta el magát, hogy végre kiengedje a könnyeit, amiket azóta hordozott magában.

A következő fejezet feltöltése: 05.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Az apja kikezdhetetlen tudományos érvei alapján azt vallotta, hogy a Biblia, amelyre az egész vallás támaszkodik, nem egy könyv, hanem hatvanhat különböző kézirat összeollózása, és szerzőjének sem a neve, sem pedig a kiléte nem ismeretes. S hogy az első és az utolsó könyv között csaknem ezer év telt el, ami több mint amennyi Amerika felfedezése óta idáig eltelt. Továbbá, hogy a majmoktól a madarakig a földkerekség egyetlen élőlényének sincs szüksége a Tízparancsolatra ahhoz, hogy tudja, miként viselkedjen. Az a lényeg, hogy betartsák a természet törvényeit, és a világ harmóniája fönnmarad.

Hát persze, hogy olvasom a Bibliát. És persze, hogy ismerem valamelyest a történetét. Csakhogy az emberek, akik írták, az Isteni Hatalom eszközei voltak, Jézus pedig egy sokkal erősebb szövetséget kötött az emberekkel, mint a Tízparancsolat: ez pedig a szeretet. A madarak, a majmok és Isten bármely más teremtménye csak a beléjük táplált ösztönöket követik. Az emberi lény esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolog, mert mi ismerjük a szeretetet és a szeretet csapdáit.

Ennyi. Már megint prédikálok, pedig az Athenával és Lukással való találkozásomról kellene beszélnem. Amikor elbeszélgettem a fiúval – és azért nem gyóntatást mondok, mert nem egyezik a vallásunk, és nem kötelez a gyónási titoktartás –, megtudtam, hogy a családjában uralkodó antiklerikalizmus mellett óriási ellenállást váltott ki az a tény is, hogy Athena külföldi. Kedvem lett volna felszólítani, hogy idézzen olyan szakaszt a Bibliából, ami nem hitvallás, és mégis a jó érzés fölébresztése.

„Az edomitát ne utáld, mert testvéred, sem az egyiptomit, mert jövevény voltál földjén.”

Pardon. Már megint a Bibliát idézem, de ígérem, hogy most már uralkodni fogok magamon. Beszélgetésünk után legalább két órát töltöttem Sherine-nel – vagy Athenával, ahogy ő szerette szólíttatni magát.

Athena rögtön kitűnt a többiek közül. Attól kezdve, hogy elkezdett a templomunkba járni, az volt az érzésem, hogy nagyon határozott célja van: szentté akar válni. Elmondta, hogy bár a vőlegénye ezt nem tudja, a bejrúti polgárháború kitörése előtt volt egy rendkívül különös élménye, ami nagyon hasonlított Lisieux i Szent Terézéhez: vért látott az utcákon. Erre rá lehet fogni, hogy valamilyen gyermekkori trauma következménye, de tény, hogy ilyen élményt, amely „a szent megszállottság” néven ismert, minden ember átél valamilyen szinten. Ilyenkor egy pillanatig úgy érezzük, hogy egész életünk igazolást nyert, bűneink megbocsáttattak, a szeretet mindennél erősebb, és végérvényesen átváltoztathat minket.

De ugyanebben a pillanatban elfog minket a félelem. Ha teljesen átadjuk magunkat a szeretetnek, legyen az isteni vagy emberi, az azt jelenti, hogy lemondunk mindenről – beleértve a saját jólétüket és a döntéshozási képességünket. Azt jelenti, hogy a szó legmélyebb értelmében szeretünk. Valójában nem akarjuk azt a fajta megváltást, amit Isten szán nekünk: mi meg akarjuk őrizni az ellenőrzést mindent lépésünk fölött, döntéseink teljes tudatában akarunk maradni, és magunk akarjuk megválasztani áhítatunk tárgyát.

A szeretet nem ilyen: jön, befészkeli magát, és átveszi az irányítást. Csak az erős lelkűek bízzák rá magukat teljesen, és Athena erős lelkű volt.

Olyan erős, hogy órákat töltött elmélkedéssel. Kivételes tehetsége volt a zenéhez. Mondják, hogy táncolni is nagyon jól tudott, de mivel a templom nem alkalmas az ilyesmire, én itt csak zenélni hallottam. Minden reggel elhozta a gitárját, és énekelt a Szűzanyának, mielőtt elindult az egyetemre.

Emlékszem, amikor először meghallottam. Már befejeztem a reggeli misét annak a kevés hívőnek, aki hajlandó télen is korán kelni, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem összeszedni a pénzt, amit a perselybe dobtak. Visszamentem – és akkor meghallottam a zenét, ami egészen más fénybe helyezte előttem a világot. Mintha egy angyal érintése suhant volna át a termen. Az egyik sarokban megpillantottam a húsz év körüli lányt, aki egyfajta eksztázisban adott elő dicshimnuszokat a gitárjával, miközben mereven nézte a Szeplőtelen Fogantatás szobrát.

Odamentem a perselyhez. A lány észrevett, és abbahagyta, amit csinált – de én intettem neki, hogy folytassa csak. Aztán leültem egy padra, behunytam a szemem, és hallgattam a zenét.

Abban a pillanatban mintha leszállt volna közénk a Mennyország, „a teremtő, szent ihlet”. Mintha megértette volna, mi történik a szívemben, énekét elkezdte a csöndhöz igazítani. Amikor abbahagyta a játékát, elmondtam egy imát. Aztán tovább zenélt.

Tisztában voltam vele, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanatát élem át – egy mágikus pillanatot abból a fajtából, amelyet általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant. Ott voltam teljes egészében, múlt és jövő nélkül, és nem volt más, csak az a reggel, az a zene, az a szépség, és a váratlan fohász. Egyfajta eksztázisba estem én is, átadtam magam az imádatnak, a hálának, hogy élek, és hogy családom minden tiltakozása ellenére a szívemre hallgatva választottam hivatást. A kis kápolna egyszerűsége, a lány hangja, a mindent elárasztó reggeli fény újra megértette velem, hogy Isten nagysága az egyszerű dolgokban mutatkozik meg.

Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, rengeteg könny ontása után abbahagyta. Megfordult, és akkor láttam csak, hogy az egyik hívő az. Attól kezdve barátok lettünk, és amikor csak tudtunk, áldoztunk ennek a közös zenés áhítatnak.

De a házasság ötlete teljesen váratlanul ért. Mivel jóban voltunk, megkérdeztem, mit gondol: hogyan fogadja majd őt a fiú családja.

– Rosszul. Nagyon rosszul.

A lehető legfinomabban megkérdeztem tőle, hogy kényszeríti e valami a házasságkötésre.

– Szűz vagyok. Nem vagyok terhes.

Megkérdeztem, beszélt e már a saját családjával, amire igennel felelt: szülők megrémültek, az anyja sírt, az apja fenyegetőzött.

– Amikor idejövök, hogy zenémmel a Szűzanyát dicsérjem, nem gondolok arra, hogy mit szólnak majd a többiek: csak megosztom vele az érzéseimet. És amióta az eszemet tudom, mindig így volt: edény vagyok, amelyben az Isteni Energia meg tud nyilvánulni. És ez az energia most azt kéri tőlem, hogy szüljek gyermeket, hogy megadhassam neki mindazt, amit a saját vér szerinti anyám nem adott meg nekem: az oltalmat és a biztonságot.
Senki sincs biztonságban ezen a világon, feleltem. Még nagy jövő áll előtte, és sok idő van még a teremtés csodájának megtestesüléséig. De Athena már döntött.

– Szent Teréz nem lázadt fel a betegség ellen, ami megtámadta. Éppen ellenkezőleg: a Dicsőség jelét látta benne. Szent Teréz jóval fiatalabb volt nálam, tizenöt éves volt, amikor belépett a kolostorba. Nem törődve a tiltással, személyesen ment el a pápához. El tudja ezt képzelni, atyám? Beszélni a pápával! És sikerült elérnie a célját. Most ugyanez a Dicsőség valami sokkal könnyebbet és sokkal nagyszerűbbet kér tőlem, mint egy betegség: hogy legyek anya. Ha túl sokat várok, nem lehetek a gyermekem társa, túl nagy lesz köztünk a korkülönbség, és nem lesz közös az érdeklődésünk.

Ezzel nem lenne egyedül, vetettem ellene.

De Athena folytatta, mintha meg se hallott volna.

– Csak akkor vagyok boldog, ha arra gondolok, hogy Isten létezik, és meghallgat. De ez önmagában nem elég az élethez, és úgy érzem, nincs értelme semminek. Igyekszem vidámságot színlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem. De mostanában gyakran fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Éjszakánként, elalvás előtt, hosszú beszélgetéseket folyattok önmagammal, és könyörgök, hogy menjen ki a fejemből ez a gondolat, hiszen hálátlanság lenne mindenkivel szemben, gyáva menekülés lenne, s tragédiát és nyomort szülne a világra. Reggelenként idejövök beszélgetni a Szűzanyával, és kérem, hogy szabadítson meg az ördögöktől, akikkel éjszakánként beszélek. Eddig segített, de most már kezdek elgyengülni. Tudom, hogy küldetésem van, amit eddig visszautasítottam, de most már vállalnom kell. És ez a küldetés az anyaság. Teljesítenem kell, különben megőrülök. Ha nem látom az életet, ami bennem növekszik, többé nem leszek képes elfogadni az életet, ami körülvesz.

A következő fejezet feltöltése: 01.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho

Amikor először találkoztam vele, Athena már tudta, hogy a szülei örökbe fogadták. Tizenkilenc éves volt, és éppen bősz vitába keveredett valakivel, aki – azt gondolván róla, hogy angol (ugyanis fehérbőrű volt, egyenes hajú, hol zöld, hol szürke szemű) – megjegyzést tett a Közel-Keletre.

Az volt az első tanítási nap, mindenki új volt, senki nem ismerte egymást. De a lány fölállt, a gallérjánál megragadta a másikat, és ráüvöltött:

– Rasszista!

Láttam a másik lány rémült tekintetét, és a többiekét, akik izgatottan várták, mi fog történni. Előttem viszont egy pillanat alatt lepergett minden: rektori meghallgatás, feljelentés, esetleges kirúgások, rendőri nyomozás rasszizmus-ügyben stb. Mindenkinek volt vesztenivalója.

– Fogd be a szád! – kiáltottam, anélkül hogy tudtam volna, mit beszélek.

Nem ismertem egyiküket sem. Nem vagyok egy világmegmentő típus, és, őszintén szólva, úgy gondolom, hogy egy-egy kiadós vita serkentőleg hat a fiatalokra. De a kiáltás erősebb volt nálam.

– Hagyd abba! – kiáltottam rá ismét a szép lányra, aki nyakon ragadta a másikat, aki szintén szép volt. Rám nézett, és villámokat szórt a szeme. És aztán hirtelen megváltozott valami. Elmosolyodott – bár még mindig fogta a másik lány gallérját.

– Elfelejtetted, hogy „légy szíves”.

Erre mindenki nevetett.

– Hagyd abba! – kértem. – Légy szíves!

Elengedte a diáktársát, és elindult felém. Minden tekintet őt követte.

– Jó modorod, az van. De cigid van‑e?

Megkínáltam, és kimentünk dohányozni. Dühe nyomtalanul eltűnt, és átadta helyét a tökéletes nyugalomnak, pár perc múlva pedig már kacagott, az időjárásról beszélt, és a zenei ízlésemet firtatta. Meghallottam az előadásra hívó jelzést, de, életemben először, félretettem azt, amire egész életemben tanítottak: az engedelmességet. Tovább beszélgettem vele, mintha nem is létezne már az egyetem, a vita, a menza, a szél, a hideg, a nap. Nem létezett semmi más, csak az a szürke szemű nő velem szemben, aki tökéletesen haszontalan és lényegtelen dolgokról beszélt, mégis ott tudott volna tartani akár a világ végéig is.

Két óra múlva együtt ebédeltünk. Hét óra múlva egy vendéglőben ültünk, és ettünk-ittunk, amennyire a pénztárcánk engedte. Beszélgetéseink egyre jobban elmélyültek, és hamarosan úgyszólván mindent tudtam róla: Athena részletesen elmesélt mindent a gyerekkoráról, a kamaszkoráról, anélkül hogy bármit is kérdeztem volna. Később megtudtam, hogy ő mindenkivel ilyen, de akkor, azon a napon, úgy éreztem, hogy én vagyok a legkülönlegesebb, legkiváltságosabb férfi a föld kerekén.

A libanoni polgárháború menekültjeként érkezett Londonba. Az apja, egy maronita keresztény (a katolikus egyház egyik ága, amely bár a Vatikán alá tartozik, nem követeli meg a papoktól a cölibátust, és keleti és ortodox szertartásokat végez – a szerkesztő megjegyzése), halálos fenyegetést kapott, amiért a kormánnyal együttműködött, de még ez sem késztette menekülésre, csak az, amikor Athena – miután kihallgatott egy telefonbeszélgetést – úgy döntött, hogy ideje felnőni, és – vállalva a gyermek felelősségét – megvédeni azokat, akiket szeret.

Előadott egy táncot, úgy tett, mintha transzba esett volna (az iskolában tanulta meg, hogy kell ezt csinálni, amikor a szentek életét vették), és elkezdett beszélni. Nem tudom, hogy érheti el egy gyerek, hogy a szülei az ő hatására döntsenek egy ilyen fontos kérdésben, de Athena állítja, hogy így volt: az apja babonás volt, és meg volt róla győződve, hogy megmenti a család életét.

Menekültként jöttek ide, de nem koldusként. A libanoni közösség az egész világon jelen volt, így hát az apja rögtön megtalálta azt a közeget, ahol folytathatja az üzletet, és az élet ment tovább. Athena jó iskolákba járhatott, táncórákat vett – mert ez volt a szenvedélye –, és a gimnázium elvégzése után a mérnöki tanulmányokat választotta.

Már Londonban történt, hogy a szülei egyszer elvitték vacsorázni a város egyik legdrágább éttermébe, és nagyon óvatosan elmagyarázták neki, hogy csecsemőkorában fogadták örökbe. Erre ő meglepetést színlelt, átölelte őket, és azt mondta, hogy semmi sem tudja megváltoztatni a kapcsolatukat.

Az igazság azonban az, hogy a család egyik barátja egy gonosz pillanatában azt találta mondani rá, hogy „csak egy nyomorult árva, aki nem tud viselkedni”. Athena erre pofondobta a hamutartóval, két napig sírt titokban, de aztán hozzászokott a gondolathoz. Az ismerősnek pedig maradt egy heg az arcán, amiről mindenkinek azt hazudta, hogy megtámadták az utcán, és megsebesítették.