A portobellói boszorkány

Giancarlo Fontana atya, 72 éves

Hát persze, hogy meglepődtem, amikor az a rettenetesen fiatal pár eljött a templomba, hogy eskessem össze őket. Lukás Jessen-Petersent alig ismertem, és csak aznap tudtam meg, hogy családja, egy bizonytalan eredetű dán nemesi család, határozottan ellenzi ezt a frigyet. Sőt, nemcsak a frigyet, hanem az egész Egyházat is.

Az apja kikezdhetetlen tudományos érvei alapján azt vallotta, hogy a Biblia, amelyre az egész vallás támaszkodik, nem egy könyv, hanem hatvanhat különböző kézirat összeollózása, és szerzőjének sem a neve, sem pedig a kiléte nem ismeretes. S hogy az első és az utolsó könyv között csaknem ezer év telt el, ami több mint amennyi Amerika felfedezése óta idáig eltelt. Továbbá, hogy a majmoktól a madarakig a földkerekség egyetlen élőlényének sincs szüksége a Tízparancsolatra ahhoz, hogy tudja, miként viselkedjen. Az a lényeg, hogy betartsák a természet törvényeit, és a világ harmóniája fönnmarad.

Hát persze, hogy olvasom a Bibliát. És persze, hogy ismerem valamelyest a történetét. Csakhogy az emberek, akik írták, az Isteni Hatalom eszközei voltak, Jézus pedig egy sokkal erősebb szövetséget kötött az emberekkel, mint a Tízparancsolat: ez pedig a szeretet. A madarak, a majmok és Isten bármely más teremtménye csak a beléjük táplált ösztönöket követik. Az emberi lény esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolog, mert mi ismerjük a szeretetet és a szeretet csapdáit.

Ennyi. Már megint prédikálok, pedig az Athenával és Lukással való találkozásomról kellene beszélnem. Amikor elbeszélgettem a fiúval – és azért nem gyóntatást mondok, mert nem egyezik a vallásunk, és nem kötelez a gyónási titoktartás –, megtudtam, hogy a családjában uralkodó antiklerikalizmus mellett óriási ellenállást váltott ki az a tény is, hogy Athena külföldi. Kedvem lett volna felszólítani, hogy idézzen olyan szakaszt a Bibliából, ami nem hitvallás, és mégis a jó érzés fölébresztése.

„Az edomitát ne utáld, mert testvéred, sem az egyiptomit, mert jövevény voltál földjén.”

Pardon. Már megint a Bibliát idézem, de ígérem, hogy most már uralkodni fogok magamon. Beszélgetésünk után legalább két órát töltöttem Sherine-nel – vagy Athenával, ahogy ő szerette szólíttatni magát.

Athena rögtön kitűnt a többiek közül. Attól kezdve, hogy elkezdett a templomunkba járni, az volt az érzésem, hogy nagyon határozott célja van: szentté akar válni. Elmondta, hogy bár a vőlegénye ezt nem tudja, a bejrúti polgárháború kitörése előtt volt egy rendkívül különös élménye, ami nagyon hasonlított Lisieux i Szent Terézéhez: vért látott az utcákon. Erre rá lehet fogni, hogy valamilyen gyermekkori trauma következménye, de tény, hogy ilyen élményt, amely „a szent megszállottság” néven ismert, minden ember átél valamilyen szinten. Ilyenkor egy pillanatig úgy érezzük, hogy egész életünk igazolást nyert, bűneink megbocsáttattak, a szeretet mindennél erősebb, és végérvényesen átváltoztathat minket.

De ugyanebben a pillanatban elfog minket a félelem. Ha teljesen átadjuk magunkat a szeretetnek, legyen az isteni vagy emberi, az azt jelenti, hogy lemondunk mindenről – beleértve a saját jólétüket és a döntéshozási képességünket. Azt jelenti, hogy a szó legmélyebb értelmében szeretünk. Valójában nem akarjuk azt a fajta megváltást, amit Isten szán nekünk: mi meg akarjuk őrizni az ellenőrzést mindent lépésünk fölött, döntéseink teljes tudatában akarunk maradni, és magunk akarjuk megválasztani áhítatunk tárgyát.

A szeretet nem ilyen: jön, befészkeli magát, és átveszi az irányítást. Csak az erős lelkűek bízzák rá magukat teljesen, és Athena erős lelkű volt.

Olyan erős, hogy órákat töltött elmélkedéssel. Kivételes tehetsége volt a zenéhez. Mondják, hogy táncolni is nagyon jól tudott, de mivel a templom nem alkalmas az ilyesmire, én itt csak zenélni hallottam. Minden reggel elhozta a gitárját, és énekelt a Szűzanyának, mielőtt elindult az egyetemre.

Emlékszem, amikor először meghallottam. Már befejeztem a reggeli misét annak a kevés hívőnek, aki hajlandó télen is korán kelni, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem összeszedni a pénzt, amit a perselybe dobtak. Visszamentem – és akkor meghallottam a zenét, ami egészen más fénybe helyezte előttem a világot. Mintha egy angyal érintése suhant volna át a termen. Az egyik sarokban megpillantottam a húsz év körüli lányt, aki egyfajta eksztázisban adott elő dicshimnuszokat a gitárjával, miközben mereven nézte a Szeplőtelen Fogantatás szobrát.

Odamentem a perselyhez. A lány észrevett, és abbahagyta, amit csinált – de én intettem neki, hogy folytassa csak. Aztán leültem egy padra, behunytam a szemem, és hallgattam a zenét.

Abban a pillanatban mintha leszállt volna közénk a Mennyország, „a teremtő, szent ihlet”. Mintha megértette volna, mi történik a szívemben, énekét elkezdte a csöndhöz igazítani. Amikor abbahagyta a játékát, elmondtam egy imát. Aztán tovább zenélt.

Tisztában voltam vele, hogy életem egyik legemlékezetesebb pillanatát élem át – egy mágikus pillanatot abból a fajtából, amelyet általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant. Ott voltam teljes egészében, múlt és jövő nélkül, és nem volt más, csak az a reggel, az a zene, az a szépség, és a váratlan fohász. Egyfajta eksztázisba estem én is, átadtam magam az imádatnak, a hálának, hogy élek, és hogy családom minden tiltakozása ellenére a szívemre hallgatva választottam hivatást. A kis kápolna egyszerűsége, a lány hangja, a mindent elárasztó reggeli fény újra megértette velem, hogy Isten nagysága az egyszerű dolgokban mutatkozik meg.

Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, rengeteg könny ontása után abbahagyta. Megfordult, és akkor láttam csak, hogy az egyik hívő az. Attól kezdve barátok lettünk, és amikor csak tudtunk, áldoztunk ennek a közös zenés áhítatnak.

De a házasság ötlete teljesen váratlanul ért. Mivel jóban voltunk, megkérdeztem, mit gondol: hogyan fogadja majd őt a fiú családja.

– Rosszul. Nagyon rosszul.

A lehető legfinomabban megkérdeztem tőle, hogy kényszeríti e valami a házasságkötésre.

– Szűz vagyok. Nem vagyok terhes.

Megkérdeztem, beszélt e már a saját családjával, amire igennel felelt: szülők megrémültek, az anyja sírt, az apja fenyegetőzött.

– Amikor idejövök, hogy zenémmel a Szűzanyát dicsérjem, nem gondolok arra, hogy mit szólnak majd a többiek: csak megosztom vele az érzéseimet. És amióta az eszemet tudom, mindig így volt: edény vagyok, amelyben az Isteni Energia meg tud nyilvánulni. És ez az energia most azt kéri tőlem, hogy szüljek gyermeket, hogy megadhassam neki mindazt, amit a saját vér szerinti anyám nem adott meg nekem: az oltalmat és a biztonságot.
Senki sincs biztonságban ezen a világon, feleltem. Még nagy jövő áll előtte, és sok idő van még a teremtés csodájának megtestesüléséig. De Athena már döntött.

– Szent Teréz nem lázadt fel a betegség ellen, ami megtámadta. Éppen ellenkezőleg: a Dicsőség jelét látta benne. Szent Teréz jóval fiatalabb volt nálam, tizenöt éves volt, amikor belépett a kolostorba. Nem törődve a tiltással, személyesen ment el a pápához. El tudja ezt képzelni, atyám? Beszélni a pápával! És sikerült elérnie a célját. Most ugyanez a Dicsőség valami sokkal könnyebbet és sokkal nagyszerűbbet kér tőlem, mint egy betegség: hogy legyek anya. Ha túl sokat várok, nem lehetek a gyermekem társa, túl nagy lesz köztünk a korkülönbség, és nem lesz közös az érdeklődésünk.

Ezzel nem lenne egyedül, vetettem ellene.

De Athena folytatta, mintha meg se hallott volna.

– Csak akkor vagyok boldog, ha arra gondolok, hogy Isten létezik, és meghallgat. De ez önmagában nem elég az élethez, és úgy érzem, nincs értelme semminek. Igyekszem vidámságot színlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem. De mostanában gyakran fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Éjszakánként, elalvás előtt, hosszú beszélgetéseket folyattok önmagammal, és könyörgök, hogy menjen ki a fejemből ez a gondolat, hiszen hálátlanság lenne mindenkivel szemben, gyáva menekülés lenne, s tragédiát és nyomort szülne a világra. Reggelenként idejövök beszélgetni a Szűzanyával, és kérem, hogy szabadítson meg az ördögöktől, akikkel éjszakánként beszélek. Eddig segített, de most már kezdek elgyengülni. Tudom, hogy küldetésem van, amit eddig visszautasítottam, de most már vállalnom kell. És ez a küldetés az anyaság. Teljesítenem kell, különben megőrülök. Ha nem látom az életet, ami bennem növekszik, többé nem leszek képes elfogadni az életet, ami körülvesz.

A következő fejezet feltöltése: 01.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho