A portobellói boszorkány

Lukás Jessen-Petersen, 32 éves, mérnök, a volt férj

Amikor először találkoztam vele, Athena már tudta, hogy a szülei örökbe fogadták. Tizenkilenc éves volt, és éppen bősz vitába keveredett valakivel, aki – azt gondolván róla, hogy angol (ugyanis fehérbőrű volt, egyenes hajú, hol zöld, hol szürke szemű) – megjegyzést tett a Közel-Keletre.

Az volt az első tanítási nap, mindenki új volt, senki nem ismerte egymást. De a lány fölállt, a gallérjánál megragadta a másikat, és ráüvöltött:

– Rasszista!

Láttam a másik lány rémült tekintetét, és a többiekét, akik izgatottan várták, mi fog történni. Előttem viszont egy pillanat alatt lepergett minden: rektori meghallgatás, feljelentés, esetleges kirúgások, rendőri nyomozás rasszizmus-ügyben stb. Mindenkinek volt vesztenivalója.

– Fogd be a szád! – kiáltottam, anélkül hogy tudtam volna, mit beszélek.

Nem ismertem egyiküket sem. Nem vagyok egy világmegmentő típus, és, őszintén szólva, úgy gondolom, hogy egy-egy kiadós vita serkentőleg hat a fiatalokra. De a kiáltás erősebb volt nálam.

– Hagyd abba! – kiáltottam rá ismét a szép lányra, aki nyakon ragadta a másikat, aki szintén szép volt. Rám nézett, és villámokat szórt a szeme. És aztán hirtelen megváltozott valami. Elmosolyodott – bár még mindig fogta a másik lány gallérját.

– Elfelejtetted, hogy „légy szíves”.

Erre mindenki nevetett.

– Hagyd abba! – kértem. – Légy szíves!

Elengedte a diáktársát, és elindult felém. Minden tekintet őt követte.

– Jó modorod, az van. De cigid van‑e?

Megkínáltam, és kimentünk dohányozni. Dühe nyomtalanul eltűnt, és átadta helyét a tökéletes nyugalomnak, pár perc múlva pedig már kacagott, az időjárásról beszélt, és a zenei ízlésemet firtatta. Meghallottam az előadásra hívó jelzést, de, életemben először, félretettem azt, amire egész életemben tanítottak: az engedelmességet. Tovább beszélgettem vele, mintha nem is létezne már az egyetem, a vita, a menza, a szél, a hideg, a nap. Nem létezett semmi más, csak az a szürke szemű nő velem szemben, aki tökéletesen haszontalan és lényegtelen dolgokról beszélt, mégis ott tudott volna tartani akár a világ végéig is.

Két óra múlva együtt ebédeltünk. Hét óra múlva egy vendéglőben ültünk, és ettünk-ittunk, amennyire a pénztárcánk engedte. Beszélgetéseink egyre jobban elmélyültek, és hamarosan úgyszólván mindent tudtam róla: Athena részletesen elmesélt mindent a gyerekkoráról, a kamaszkoráról, anélkül hogy bármit is kérdeztem volna. Később megtudtam, hogy ő mindenkivel ilyen, de akkor, azon a napon, úgy éreztem, hogy én vagyok a legkülönlegesebb, legkiváltságosabb férfi a föld kerekén.

A libanoni polgárháború menekültjeként érkezett Londonba. Az apja, egy maronita keresztény (a katolikus egyház egyik ága, amely bár a Vatikán alá tartozik, nem követeli meg a papoktól a cölibátust, és keleti és ortodox szertartásokat végez – a szerkesztő megjegyzése), halálos fenyegetést kapott, amiért a kormánnyal együttműködött, de még ez sem késztette menekülésre, csak az, amikor Athena – miután kihallgatott egy telefonbeszélgetést – úgy döntött, hogy ideje felnőni, és – vállalva a gyermek felelősségét – megvédeni azokat, akiket szeret.

Előadott egy táncot, úgy tett, mintha transzba esett volna (az iskolában tanulta meg, hogy kell ezt csinálni, amikor a szentek életét vették), és elkezdett beszélni. Nem tudom, hogy érheti el egy gyerek, hogy a szülei az ő hatására döntsenek egy ilyen fontos kérdésben, de Athena állítja, hogy így volt: az apja babonás volt, és meg volt róla győződve, hogy megmenti a család életét.

Menekültként jöttek ide, de nem koldusként. A libanoni közösség az egész világon jelen volt, így hát az apja rögtön megtalálta azt a közeget, ahol folytathatja az üzletet, és az élet ment tovább. Athena jó iskolákba járhatott, táncórákat vett – mert ez volt a szenvedélye –, és a gimnázium elvégzése után a mérnöki tanulmányokat választotta.

Már Londonban történt, hogy a szülei egyszer elvitték vacsorázni a város egyik legdrágább éttermébe, és nagyon óvatosan elmagyarázták neki, hogy csecsemőkorában fogadták örökbe. Erre ő meglepetést színlelt, átölelte őket, és azt mondta, hogy semmi sem tudja megváltoztatni a kapcsolatukat.

Az igazság azonban az, hogy a család egyik barátja egy gonosz pillanatában azt találta mondani rá, hogy „csak egy nyomorult árva, aki nem tud viselkedni”. Athena erre pofondobta a hamutartóval, két napig sírt titokban, de aztán hozzászokott a gondolathoz. Az ismerősnek pedig maradt egy heg az arcán, amiről mindenkinek azt hazudta, hogy megtámadták az utcán, és megsebesítették.

Másnap randevúra hívtam. A világ legtermészetesebb módján azt felelte, hogy még szűz, vasárnaponként templomba jár, és nem érdeklik a szerelmi románcok – inkább azzal van elfoglalva, hogy mindent elolvasson a közel-keleti helyzetről.

Szóval, nagyon elfoglalt. Rettenetesen.

– Az emberek azt hiszik, hogy egy nőnek más vágya nem is lehet, mint hogy férjhez menjen, és gyerekeket szüljön. És te most azt hiszed, hogy mindazok miatt, amiket most elmeséltem neked, rengeteget szenvedtem. Nem igaz. És jól ismerem már ezt a históriát, más férfiak is próbálkoztak már nálam azzal a szöveggel, hogy „meg akarnak óvni” a tragédiáktól. Csakhogy ezek a férfiak elfelejtik, hogy a régi görögök vagy holtan, vagy megerősödve tértek vissza a csatákból. Én is a harcmezőn vagyok születésem óta, és nincs szükségem védelmezőre.

Itt szünetet tartott.

– Látod, milyen művelt vagyok?

– Nagyon művelt vagy, de amikor rátámadsz egy nálad gyengébbre, úgy tűnik, mégiscsak szükséged van védelemre. Egy pillanat alatt romba dönthetted volna az egyetemi pályafutásodat.

– Igazad van. Elfogadom a meghívást.

Ettől a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk, és minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban megismertem a saját fényemet – mert folyton motivált, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Soha nem olvasott ezoterikus vagy mágiával foglalkozó könyveket: azt mondta, hogy ezek az ördög művei, és az egyedüli üdvözítő Jézus Krisztus, és kész. Néha azonban olyan dolgokra utalt, amik nem tűntek összeegyeztethetőnek az egyház tanításaival.

– Krisztust koldusok, prostituáltak, vámszedők és halászok vették körül. Szerintem ez azt jelenti, hogy az isteni szikra ott van minden ember lelkében, és soha nem alszik ki. Amikor nyugodt vagyok, vagy amikor rettentő ideges vagyok, egyaránt azt érzem, hogy az egész univerzummal együtt lüktetek. És új dolgokat ismerek meg – mintha maga Isten vezetné a lépéseimet. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, minden feltárul előttem, mint valami kinyilatkoztatás.

De rögtön vissza is vonta a szavait:

– Ez nem igaz.

Athena állandóan két világ közt vergődött: aközött, amit igaznak érzett, és aközött, amit a vallása tanított neki.

Egyszer, csaknem egy szemeszternyi egyenlet, kalkuláció és szerkezeti tanulmány után, közölte, hogy otthagyja az egyetemet.

– De hát ezt eddig egy szóval sem említetted!

– Még magamnak sem mertem bevallani eddig. De ma voltam a fodrászomnál. Az a nő éjt nappallá téve dolgozott, hogy a lánya elvégezhesse a szociológia szakot. A lánya végül el is végezte, és végül, rengeteg kopogtatás után, sikerült elhelyezkednie egy cementgyárban, titkárnőként. A fodrásznő ennek ellenére a mai napig büszkén hajtogatja: „a lányomnak van diplomája”. A szüleim barátainak és az ő gyerekeiknek is a nagy része diplomás. De ez nem jelenti azt, hogy sikerült olyan munkát találniuk, amilyet szerettek volna. Éppen ellenkezőleg: elvégeztek egy egyetemet csak azért, mert valaki egyszer, amikor az egyetemek fontosnak tűntek, azt mondta, hogy az érvényesülhet az életben, akinek van diplomája. És sorra tűnnek el a kiváló kertészek, pékek, antikváriusok, kőművesek és írók.

Kértem, hogy gondolja meg alaposan, mielőtt ilyen radikális döntést hoz. De ő Robert Frost sorait idézte:

„Az erdőben két út közül

A járatlant választani,

Ez minden különbség.”

Másnap nem jelent meg az órákon. A következő találkánkon megkérdeztem, mit akar csinálni.

– Férjhez menni. És gyereket szülni.

Ez nem volt ultimátum. Én húszéves voltam, ő tizenkilenc. Úgy gondoltam, nagyon korai még így elkötelezni magunkat.

De Athena nagyon komolyan beszélt. És nekem választanom kellett, hogy azt veszítsem el, ami a számomra most a legfontosabb – a nőt, akit szeretek –, vagy mindazt a szabadságot és lehetőséget, amit az élet még kínál nekem.

Őszintén szólva, csöppet sem volt nehéz a döntés.

A következő fejezet feltöltése: 27.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho