A portobellói boszorkány

Heron Ryan, 44 éves, újságíró

Senki nem gyújt gyertyát azért, hogy aztán az ajtó mögé zárja: a fény célja, hogy még több fényt gyűjtsön maga köré, hogy felnyissa a szemeket, hogy megmutassa a körülötte rejtőző csodákat.

Senki nem áldozza föl azt, ami számára a legfontosabb: a szeretetet.

Athenát kivéve.

Jóval a halála után egykori mestere megkért, hogy kísérjem el Prestopans városába, Skóciába. Ott, egy bizonyos feudális törvényt alkalmazva, amelyet a következő hónapban el is töröltek, a város hivatalos bűnbocsánatban részesített 81 személyt – valamint a macskáikat –, akiket a XVI. és a XVII. században végeztek ki boszorkánykodás vádja miatt.

Prestoungrange és Dolphinstoun báróinak szóvivője szerint „többségüket konkrét bizonyíték híján végezték ki, egyszerűen a tanúvallomások alapján, amelyekben a tanúk azt állították, hogy a közelükben rossz szellemek jelenlétét érzik”.

Fölösleges volna újra fölidézni az Inkvizíció összes túlkapását, a kínzókamrákat, a gyűlölet és bosszú lángjával lobogó máglyákat. De Edda útközben rengetegszer elismételte, hogy van ebben az utólagos gesztusban valami, amit nem tud elfogadni: a város, illetve Prestoungrange és Dolphinstoun 14. bárója „kegyesen megbocsát” a brutálisan kivégzett elítélteknek.

– Hihetetlen, hogy a XXI. században még vannak olyan emberek – ártatlanokat meggyilkoló gazemberek leszármazottai –, akik úgy érzik, hogy jogukban áll „megbocsátani”. Te is tudod, Heron.

Igen, tudtam. Új boszorkányüldözés veszi kezdetét. Ezúttal nem tűzzel és vassal, hanem gúnnyal és elnyomással. Jaj annak, aki véletlenül fölfedez magában valamilyen különleges képességet, és erről beszélni merészel másoknak! Mindenütt bizalmatlanság fogadja majd. Még a családtagok is – a férj, a feleség, az apa vagy a gyermek, mindegy –, ahelyett, hogy büszkék lennének rá, megtiltják, hogy szóba hozza a témát, mert félnek, hogy a család nevetség tárgya lesz.

Amíg nem ismertem Athenát, azt hittem, hogy ez az egész spirituális őrület nem más, mint a kiábrándult emberiség becstelen kihasználása. Erdélybe is azért utaztam, hogy leleplező beszámolót írjak a vámpírokról: meg akartam mutatni az embereknek, hogy milyen könnyű őket becsapni. Hogy bizonyos hiedelmek milyen szilárdan tartják magukat a képzeletükben, bármilyen abszurdak legyenek is. És gátlástalan egyének milyen könnyen tudják őket manipulálni általuk. Amikor ellátogattam Drakula kastélyába, amit csak azért újítottak föl, hogy a turisták úgy érezzék, hogy valami rettentő különleges helyen járnak, megkeresett egy kormánytisztviselő. Célzott rá, hogy (az ő szavai szerint) „jelentős” jutalomban részesülök, ha majd a BBC bemutatja a filmet. Szerinte ugyanis én is hozzájárultam a mítosz újjáélesztéséhez, ezért pedig jutalmat érdemlek. Az egyik idegenvezető elmondta, hogy a látogatók száma évről évre nő, és ezt minden egyes beszámoló tovább növeli, még azok is, amelyek szerint a kastély hamisítvány, Vlad Dracul pedig egyszerű történelmi személyiség volt, akinek semmi köze a mítoszhoz, ami egy őrült ír fejéből pattant ki, aki soha nem is járt ezen a vidéken.

Abban a pillanatban megértettem, hogy bármilyen szigorú vagyok a tényekkel szemben, akaratlanul is támogatom a hazugságot, még akkor is, ha a szándékom ezzel éppen ellentétes. Hiába akarom demisztifikálni a kastélyt, hiszen az emberek abban hisznek, amiben akarnak. Igaza van az idegenvezetőnek: valójában én is a mítoszt propagálom. Azon nyomban le is tettem a tervemről, pedig addigra már jelentős pénzösszeget fektettem mind az utazásba, mind a kutatásba.

De erdélyi utazásom végül mégis mély nyomot hagyott az életemben: megismertem Athenát, aki az anyját kereste. A sors, a titokzatos, kérlelhetetlen sors, egy jelentéktelen szálloda még jelentéktelenebb halljában hozott össze minket. Tanúja voltam első beszélgetésének Deidrével – vagyis Eddával, ugyanis jobban szereti, ha így hívják. Tehetetlenül néztem végig azt a küzdelmet is, amit a szívem folytatott – hasztalan – a nő vonzereje ellen, aki nem az én világom része volt. Tapsoltam, amikor a józan ész elveszítette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.

És ez a szerelem tette lehetővé, hogy olyan szertartásokat nézzek végig, melyeknek a létezéséről még csak nem is álmodtam, és tanúja legyek két megtestesülésnek és számos transzba esésnek. Azt gondolván, hogy csak a szerelem vakított el, mindenben kételkedtem. De a kételkedés, ahelyett hogy megbénított volna, csak még tovább lökött olyan óceánok felé, melyeknek létezéséről azelőtt nem vettem tudomást. Ez az erő segített abban is, hogy szembeszálljak újságírótársaim cinizmusával, és cikkeket írjak Athenáról és munkájáról. S mivel a szerelem nem hal meg, ez az erő Athena halála után is jelen van, de én semmire sem vágyom jobban, mint hogy elfelejtsem mindazt, amit láttam és megtanultam. Mert ebben a világban csak Athena kezét fogva tudtam mozogni.

Ez az ő világa volt: az ő kertjei, folyói, hegyei. Most, hogy elment, azt szeretném, ha minden újra a régi lenne: hogy megint a forgalmi dugókkal, Nagy-Britannia külpolitikájával, az adókkal meg az illetékekkel foglakozzak. Újra azt akarom gondolni, hogy a mágia világa csak egy jól kidolgozott trükk. Hogy az emberek babonásak. Hogy amit a tudomány nem tud megmagyarázni, annak nincs létjogosultsága.

Amikor a portobellói összejövetelek kezdtek kicsúszni a kezei közül, számtalan vita folyt a viselkedéséről. De őszintén szólva ma már boldog vagyok, hogy soha nem hallgatott rám. Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.

Én ezzel a bizonyossággal alszom el és ébredek nap mint nap: jobb így, hogy Athena elment, még mielőtt leszállt volna a földi pokol mélységes bugyrába. Soha nem találta volna meg a lelki békéjét, azok után, hogy elkezdték „portobellói boszorkányként” emlegetni. Élete egész hátralévő része az ő személyes álmainak a kollektív valóság ellen vívott kilátástalan harcából állt volna. Ismervén a természetét, az utolsó pillanatig harcolt volna, és minden energiáját és boldogságát arra pazarolta volna, hogy bebizonyítson valamit, amit senki, de senki nem hajlandó elhinni.

Ki tudja, talán ő maga kereste a halált, miként egy hajótörött a szárazföldet. Talán hajnalonként elhagyatott metrómegállókban várta a támadókat, de azok csak nem jöttek. London legveszedelmesebb negyedeiben járkált, hogy rátaláljon a gyilkosára, de az csak nem jött. Kihívta az erősek haragját, de azok csak nem rontottak rá.

Míg végül mégis elérte, hogy brutálisan meggyilkolják. De, ha jól meggondolom, azt hiszem, senki nem úszhatja meg, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve. A testünk tovább él, de a lelkünk előbb vagy utóbb mindenképpen elszenvedi a halálos döfést. Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg a vidámságunkat, miféle okok vezérelték, és hol vannak a bűnösök.

És ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai – legyenek depressziósak vagy arrogánsak, impotensek vagy hatalmasok.

Nem értik és soha nem is érthetik meg Athena világát. Nem véletlenül mondom így: Athena világa. Most már elfogadom, hogy csak átutazóban volt itt. Mint aki egy szépséges palotában vendégeskedik, és a legjobb ételeket eszi, miközben mindvégig tudatában van annak, hogy az egész csak egy ünnep, hogy a palota nem az övé, az ételért nem ő fizetett, és majd egyszer csak kialszanak a fények, a házigazdák nyugovóra térnek, a cselédek elvonulnak a szobáikba, a kapu bezárul, és ő újra az utcán találja magát, taxira vagy buszra várva, ami majd visszaviszi őt a középszerűségbe, a hétköznapokba.

Már jövök visszafelé. Jobban mondva: az egyik felem elindult visszafelé ebbe a világba, ahol csak annak van értelme, amit látunk, megérintünk és meg tudunk magyarázni. Újra vágyom a gyorshajtásért kiszabott pénzbüntetésekre, a bankokban reklamáló emberekre, az időjárás miatti örökös panaszkodásra, a rémisztő horrorfilmekre és a Forma 1-es közvetítésekre. Ez az a világ, amiben le kell élnem életem hátralévő részét. Megnősülök, gyerekeket nemzek, a múlt egy távoli emlék lesz csupán, és egész álló nap azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen vak, hogy lehettem ilyen naiv?

De azt is tudom, hogy éjjelente lelkem másik fele céltalanul kóborol majd, olyan egészen valóságos tárgyak társaságában, mint az a doboz cigaretta vagy az a pohár gin, ami most is itt van előttem. A lelkem Athena lelkével táncol majd, álmomban együtt leszek vele, aztán verejtékben úszva ébredek, kimegyek a konyhába egy pohár vízért, és megértem, hogy a szellemekkel való küzdelemben olyan dolgokat kell felhasználni, amelyek nem képezik a valóság részét. Akkor – a nagyanyám tanácsát követve – egy nyitott ollót helyezek az éjjeliszekrényemre, hogy elvágja az álmaimat.

Másnap némi megbánással tekintek az ollóra. De muszáj újra beilleszkednem ebbe a világba, mert különben megőrülök.

A következő fejezet feltöltése: 11.01.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho