Samira R. Khalil, Athena anyja
Mintha egyszerre háttérbe szorult volna mindaz, amit elért: a szakmai sikerei, a jó keresete, az új szerelme, ami boldoggá tette, a vidámsága, amikor az unokámmal játszott. Nagyon megrémültem, amikor Sherine közölte, hogy úgy döntött, megkeresi a vér szerinti anyját.
Eleinte persze vigasztalt a gondolat, hogy már nem létezik az az adoptációs központ, a dokumentumok elvesztek, a hivatalnokok hajlíthatatlanok, a kormány most omlott össze, és nem lehet odautazni, vagy hogy a méh, amely kihordta, talán már nincs is ezen a világon. De ezek csak pillanatnyi vigaszok voltak: a lányom világéletében képes volt bármire, és a lehetetlennek tűnő helyzeteken is úrrá tudott lenni.
Egészen addig tabutéma volt ez a családunkban. Sherine tudta, hogy örökbe fogadtuk, hiszen a bejrúti pszichiáter azt javasolta, hogy amint elég idős lesz ahhoz, hogy megértse, mondjunk el neki mindent. De soha nem látszott rajta, hogy kíváncsi volna rá, honnan jött: az ő otthona Bejrútban volt, amikor még ott lakott a családunk.
Amikor egy barátnőm örökbe fogadott fia tizenhat évesen öngyilkos lett, mert a szüleinek született egy saját gyermeke, úgy döntöttünk, hogy mi nem növeljük tovább a családunkat, és mindent megtettünk azért, hogy Sherine megértse: ő minden örömünk és szomorúságunk, minden szeretetünk és reményünk forrása. De úgy látszik, felesleges volt minden erőfeszítésünk: Istenem, hogy lehetnek a gyermekek ilyen hálátlanok!
Ismervén a lányomat, jól tudtam, hogy nem érdemes vitába szállnom vele. A férjemmel egy hétig nem bírtunk aludni, és Sherine minden reggel, minden este ugyanazzal a kérdéssel bombázott minket: „Melyik romániai városban születtem?” Hogy súlyosbítsa a helyzetet, Viorel állandóan sírt, mert úgy látszik, értette, mi folyik körülötte.
Úgy döntöttem, hogy újra felkeresem azt a pszichiátert. Megkérdeztem, mi lehet az oka annak, hogy egy lány, akinek mindene megvan, mégis folyton elégedetlen.
– Mindannyian szeretnénk tudni, honnan jöttünk – felelte. – Filozófiai síkon ez az emberiség központi kérdése. Az ön lánya esetében tökéletesen jogosnak érzem, hogy fel akarja kutatni a gyökereit. Ön nem volna kíváncsi a helyében?
Nem, én nem volnék az. Éppen ellenkezőleg: kockázatosnak tartanám, hogy megkeressek valakit, aki ellökött magától, amikor még nem volt elég erőm a túléléshez.
De a pszichiáter tovább győzködött:
– Ahelyett hogy összetűzésbe kerül vele, inkább próbáljon segíteni neki. Talán ha látja, hogy önt sem zavarja a dolog, le is tesz róla. Az az egy év, amit távol töltött a családjától és a barátaitól, valószínűleg megviselte érzelmileg, és most keresi a konfliktuslehetőségeket. Csak azért, hogy megbizonyosodjon róla: szeretik.
Jobb lett volna, ha Sherine maga megy el a pszichiáterhez: így talán megértette volna a saját viselkedését.
– Legyen vele megértő, mutassa, hogy bízik benne, és ne vegye fenyegetésnek az egészet. És ha végül valóban el akar menni, akkor adjon meg neki minden támogatást. Ha jól sejtem, ő mindig is problémás gyerek volt, s ki tudja, talán helyrejön ettől a látogatástól.
Megkérdeztem, neki is van e gyermeke. Azt felelte, hogy nincs, és rögtön megértettem, hogy ő aztán nem adhat nekem hiteles tanácsokat.
Aznap este, amikor a televízió előtt ültünk, Sherine újra előhozta a témát:
– Mit néztek?
– A híradót.
– Minek?
– Hogy megtudjuk a libanoni híreket – felelte a férjem.
Ekkor rájöttem, hogy csapdáról van szó, de már késő volt. Sherine kapva kapott az alkalmon.
– Szóval titeket is érdekel, mi történik azon a földön, ahol születtetek. Jól berendezkedtetek Angliában, vannak barátaitok, a papa sok pénzt keres, biztonságban éltek. Mégis libanoni újságokat vesztek. Addig kapcsolgatjátok a tévét, amíg nem találtok valami Bejrúttal kapcsolatos hírt. Úgy gondoltok a jövőre, mintha a múlt lenne, és nem veszitek észre, hogy ennek a háborúnak sosem lesz vége. Vagyis: ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot. Olyan nehéz hát megérteni, hogy én mit érzek?
– Te a mi lányunk vagy.
– És büszke is vagyok rá. És mindig a ti lányotok maradok. Kérlek titeket, ne kételkedjetek a szeretetemben és abban, hogy hálás vagyok nektek mindazért, amit értem tettetek. És nem kérek mást, csak annyit, hogy ráléphessek arra a földre, ahol születtem. És hogy esetleg megkérdezhessem a vér szerinti anyámtól, hogy miért hagyott el. Vagy csak a szemébe nézzek, és ne is kérdezzek semmit. Ha meg sem próbálom, gyávának fogom tartani magam, és soha nem fogom megérteni a fehér helyeket
– Milyen fehér helyeket?
– Amíg Dubaiban voltam, megtanultam a kalligráfiát. Amikor csak tudok, táncolok. De a zene csak azért létezhet, mert szünetek is léteznek. Amikor csinálok valamit, teljesnek érzem magam – de senki sem lehet aktív a nap huszonnégy órájában. Én viszont, amint megállok, úgy érzem, hogy hiányzik valami. Többször is mondtátok már nekem, hogy természetemnél fogva nyugtalan ember vagyok. De nem én választottam magamnak ezt az életmódot: én is szeretnék nyugodtan ülni mellettetek, és nézni a tévét. Csakhogy ez lehetetlen: az agyam állandóan pörög, soha nem áll meg. Néha úgy érzem, beleőrülök, hogy folyton csinálnom kell valamit: táncolnom, írnom, földeket eladnom, Viorelről gondoskodnom, vagy olvasnom valamit, bármit, ami a kezembe kerül. Szerintetek ez normális?
– Talán a temperamentumod miatt van – mondta a férjem.
A beszélgetésnek itt vége szakadt, éppúgy, mint minden beszélgetésünknek: Viorel elkezdett sírni, Sherine hallgatásba burkolózott, én pedig megint megbizonyosodhattam afelől, hogy a gyerekek soha nem ismerik el, amit a szüleik értük tettek. A másnapi reggeli közben azonban a férjem hozakodott elő újra a témával:
– Nemrégiben, amikor Közel-Keleten voltál, újra fontolóra vettem a hazatérés lehetőségét. Elmentem az utcánkba, ahol laktunk: a házunk már nincs meg, bár az országot újjáépítik, az idegen megszállás és az állandó támadások ellenére. Egyfajta euforikus állapotba kerültem, és azt gondoltam: lehet, hogy itt az ideje mindent újrakezdenünk? De éppen ez a szó, az „újrakezdés” rántott vissza a valóságba. Már túlvagyok azon a koron, amikor még megengedhettem magamnak az ilyesmit: ma már inkább azt akarom folytatni, amit csinálok, és nincs szükségem új kalandokra. Felkerestem azokat az embereket, akikkel azelőtt sokat találkoztam, és estefelé megittunk néhány pohár whiskyt. A barátaink többsége már nem él ott, akik maradtak, azok pedig állandóan panaszkodnak, hogy nem érzik biztonságban magukat. Elsétáltam az ismerős helyekre, és idegennek éreztem magam, mintha már semmi nem tartozna hozzám. És a legrosszabb az egészben az, hogy rájöttem: a visszatérés álma éppen amiatt foszlott semmivé, hogy meglátogattam a szülővárosomat. Mégis úgy érzem, szükség volt rá. A száműzetés dalai még mindig itt szólnak a szívemben, de tudom, hogy soha többé nem fogok Libanonban élni. Az a néhány nap, amit Bejrútban töltöttem, segített, hogy megértsem a helyet, ahol most élek, és hogy minden Londonban töltött percemet értékelni tudjam.
– Mit akarsz ezzel mondani, papa?
– Hogy igazad van. Talán valóban jobb, ha az ember megérti azokat a bizonyos fehér helyeket. Mi majd vigyázunk Viorelre, amíg utazol.
A férjem bement a szobájába, és egy sárguló mappával tért vissza. Az örökbefogadási papírok voltak benne. Átnyújtotta Sherine-nek, megcsókolta, és kijelentette, hogy indulnia kell dolgozni.
A következő fejezet feltöltése: 20.02.07
Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.
Szeretettel:
Paulo Coelho
I think we meet one of the hardest questions here: to withhold information in the name of love.
Love is the most important thing, but people dont know how to love. They think that in the name of love they can do to their loved ones whatever they want to. Love turns into expectations and possession.
This makes this beautiful chapter to me hardly realistic. Even if we figure out what we are missing - Athena is special, i understand - threatening the positions in the family is much more painful. Even realistic, intelligent people turn into babies in question of emotions.
Anyway, Im looking forward to the rest of the fairy tale
Dear Paulo!
i am following your book from part to part, and sometimes it comes closer, and the other time it it goes further from me…
i think all about Athena is very impressive, and i could feel her, but in these past 3 parts it seemed to me, it was more about u.
finally, i read all of your books, which appeared in hungarian, or which i could find in English, and all of them has a main issue, this’ is the freedom of our soul…
it is very complicate quastion…i am looking forward how u can finish it…
……..három napomba telt, míg eldöntöttem, ezt a könyvet el kell olvasnom…….nem azért, mert nem tudtam döntésem okát, hanem mert tudtam, valami lesz benne, ami nekem szól! Már tudom: én is egy olyan kisfiút nevelek, akit eldobott az édesanyja! Aki tele van kérdésekkel, és aki örökösen válaszokra vár. Aki küszködik, hogy megtalálja önmagát, és aki azért gyűlöl mindent, és mindenkit a világban, mert az, aki az életet adta neki ajándékba, rögtön magára is hagyta. Bűnösnek érzi magát, hogy nem volt méltó annak a szeretetére, aki a világra hozta!…………..
Sokat elgondolkodom azon, vajon mi lehet az, ami valaha is kárpótolni tudja majd abban, ami lelkében ezt a mérhetetlen űrt megteremtette. Olyasvalami ez, mint amikor, mint egy születési hiba, vagy betegség, örök életére rányomja bélyegét, és lelkére a kétséget: miért nem szeretnek? És ez a szeretet hiány, egész életében ott ül a lelkén! Minden pillanatban igazolnod és bizonyítanod kell, hogy szereted, de az a szünet, az a fehér folt, az ott marad szünet nélkül…………várom a folytatást………….
köszönettel: Emmus
[Moderator's translation:
........it took me three days to decide that I had to read this book.......not because I didn't know the reason for my decision but because I knew there will be something speaking to me! Now I know: I am raising a little boy who was cast away by his mother! Who is full of questions and who awaits answers eternally. Who is struggling to find himself and who hates everything and everybody in the world because the one who gave him his life as a gift left him alone at the very same moment. He feels guilty not to have been worthy of the love of the one that brought him to life!..............
I often think about what might ever compensate for what has created this unmeasurable space in his soul. It is something like when a birth problem or an illness marks someone's soul for ever: the doubt why I am not loved. And this lack of love sits on his soul his entire life! Every moment you have to justify and demonstrate that you love him but that interval, that white spot stays there without a break............I look forward to the continuation.............
Thank you, Emmus]
Tisztelt Paulo Coelho!
Lassan egy éve , hogy mindent egy szempillantás alatt elveszítettem…egyetem,kialakított életem,családom,barátok,hitem…3 hónapon keresztül csak dühöngtem ,gyűlöltem élni ,gyűlöltem magam a környezetem, mert egyedül maradtam.Kértem Istent, hogy segítsen , de néma csend volt a válasz!A szüleim elváltak, van 3 testvérem és mindenki fényéverkre járt a másiktól…Messzire kerültem a családomtól és nagyon hiányoztak, s mikor ritkán beszéltünk csak a saját életükkel voltak elfoglalva…majd egy napom Édesapám kezembe nyomta az Alkimista című könyvét,előtte mesélt Önről és az írásairól, de soha nem voltam a könyveket bújó leányzó,de valahogy éreztem , hogy el kell olvasnom!Ez 2007.januárjában volt, s ez az időpont elhozta nekem a változásokat.Kértem a föntieket ,hogy küldjék el azt az embert akit nekem szántak, mert nem bírom a magányt rettegtem ,egyedül egy több milliós városban ,messze a családomtól, barátok nélkül, nagyon szenvedtem,de eljött a várva várt kedves… nem tudtam szabadulni a mámortól, függtem tőle, de észre vettem magamon, hogy más vagyok..jobban odafigyeltem dolgokra.Aztán úgyhozta a sors , hogy külön váltak útjaink , de nem végleg…elovastam A portobelloi boszorkány című könyvét…zokogtam…ezt a könyvet mintha rólam írta volna meg…21 éves vagyok ,bankban dolgozom és semmi más nem lebegett a szemem előtt csak a pénz a munka ,hajtani előre csak előre ,-elnyomni azt az érzést , hogy szerelmes lettem és mégis elveszítettem- nem megállni,s ha egy pillanatra megálltam rosszul voltam ,rettegtem mi lesz velem, valamit kell csinálnom, mert megőrjít a magány.Rádöbbentem ,hogy nem érdemes ellene harcolni , ahogy Ön is megfogalmazta, elfogadom a jelenlegi helyzetem hiszen én válaszottam,hogy élhessem a személyes történetem.Rájöttem ,hogy így is boldog vagyok , mert megtaláltam a helyes utat,amivel jobbak a napjaim az életem szebbé varázsolta ez a változás.Az üres fehér hely még ott van , de tudom hamarosan a szünet be lesz töltve szerelemmel.Köszönöm , hogy segített abban , hogy rá találjak önmagamra , hogy felébredtem és boldog ember lehetek!Köszönöm az írásait!Tisztelettel: KSz
[Moderator's translation:
Dear Paulo Coelho, It has been almost a year since I lost everything all of a sudden... university, cosy life, family, friends, faith... for 3 months I kept rampaging, hated to live, hated myself and my environment because I was left alone. I begged God to help me but no answer came! My parents are divorced, I have 3 siblings and all of us light years from one another... I got far from my family and missed them badly, and when we did speak from time to time, they were caught up in their own lives. And then one day my Father gave me The Alchemist; before, he had told me about you and your writings but I never was a book-reading type of girl; yet I somehow felt I need to read this! This was in January 2007 and this date has brought the changes to me. I asked the above beings to send me the man they had designed to be part of my life because I can't take loneliness any more; I was horrified, alone in a city of several millions, far from family, with no friends, I suffered a lot, but the long-awaited beloved finally arrived... I couldn't break free from this ecstasy, I became dependent but also noticed I had become different... I listened to things more. And then fate made our ways separate, but not for good... I read The Witch of Portobello... I cried and cried... as if this book was written about me... I'm 21, I work in a bank and nothing but money and work were on my mind, constantly running forward... suppressing the feeling of having fallen in love and yet losing it... not stopping; for whenever I stopped for a moment, I felt sick, I trembled with the fear of what would become of me, I have to do something because loneliness drives me mad. It dawned on me that there is no point in fighting against it, as you say, too, I accept my present situation; after all, I have chosen it in order to live my personal story. I realized I was happy this way as well, having found the right way that makes my days better and this change has worked wonders in my life. The blank white space is still there, but I know soon the gap will be filled with love. Thank you for having helped me find myself, for awakening me and making me a happy person. Thank you for your writings! Sincerely, KSz]
Mar nagyon sok konyvet olvastam ,kedves Paulo Coelho!Nem tudom elegge megkoszonni onnek azokat a gondolatokat ,amivel sokszor valosaggal tanacsot kaptam eletem buktatoinak tuleleseben…immar 10 eve elek kulon ferjemtol harom gyermekemmel egyetemben ,de azt a psziho-terrort meg kellett szakitani…nehez evek utan vagyunk,mellettuk valtam es segitettem erom szerint…lassan mindenikuk sajat labra all es itt maradok egyedul es a nagy valtozasokban ok is valtoznak…mindannyian megmaradunk viszont a szeretetben,ez ossze fog mindig kotni,ugy erzem.Most viszont azon kell elgondolkodjak,hogy ne folytsam meg szeretetemmel,es a munkam mellett arra figyeljek,hogy kitoltsem az egyedulletemet …itt jonnek be az on sorai :”elfogadni a helyzetet,hiszen en valasztottam,hogy elhessem szemelyes tortenetemet…az ures feher hely ott van…de a szunet be lesz toltve elobb-utobb szerelemmel.”Koszonom ,hogy megint raebresztettek soraid a kovetni valo utra.
Varva a folytatast,maradok orok tisztelettel,
szeretettel
AGO.OTA
Kedves Paulo!
Köszönöm Önnek a könyveit, gondolatait. Elmondani nem tudom, hogy mennyi pozitívumot, jó érzést és ami számomra a legfontosabb, MEGNYUGVÁST kaptam az írásai által.
Szívemnek legkedvesebb gondolata: “A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint maga a szenvedés.” Mikor letisztult bennem, hogy mit is akar jelenteni ez a mondat, hihetetlen megnyugvást éreztem. Mintha egy hatalmas terhet hagytam volna magam mögött, nem aggódom feleslegesen sok-sok dolog miatt. Boldogabb, kiegyensúlyozottabb lettem.
Még egyszer nagyon köszönöm!
Maradok tisztelettel: Dina
[Moderator's translation:
Dear Paulo,
thank you for your books and your thoughts. They have brought me many positive things, good feelings and (what is most important for me) a state of CALM.
The thought of yours that is dearest to my heart is this: "The fear of suffering is worse than suffering itself." When the meaning of this sentence became clear to me, I felt unbelievably calm. As if I had left a great burden behind me, now I don't worry about lots and lots of things for no reason. I have become happier and more balanced.
Thank you very much again!
Yours ever: Dina]