Deidre O’Neill, 37 éves, orvos, ismertebb nevén Edda
Ha egy nap telefonál egy ismeretlen férfi, beszélget velünk egy picit, nem céloz semmire, nem mond semmi különöset, de megajándékoz minket a figyelmével, ami ritkán esik meg velünk, képesek vagyunk még aznap este ágyba bújni vele, viszonylag szerelmesen. Ilyenek vagyunk, és nincs ebben semmi rossz: a nő természeténél fogva könnyedén kitárja magát a szeretetnek.
Ez a szeretet volt az, ami engem is kitárt, hogy találkozzam az Anyával, amikor 19 éves voltam. Athena is ennyi idős volt, amikor először esett transzba tánc közben. De ezen kívül nem volt bennünk semmi közös – csak az indulásunk ideje.
Minden másban mélységesen különböztünk egymástól, leginkább abban, ahogy az emberekkel bántunk. Mestereként mindent megtettem annak érdekében, hogy jó irányba tereljem a belső keresését. Barátnőjeként – bár nem vagyok biztos benne, hogy effajta érzéseim viszonzásra leltek – folyton próbáltam figyelmeztetni, hogy a világ még nem készült fel azokra a változásokra, amelyeket ő véghez akar vinni. Emlékszem, mennyi álmatlan éjszakámba került a döntés, hogy végül hagyjam, azt tegye, amit jónak lát, és csak a szívére hallgasson, semmi másra.
A legnagyobb baja az volt, hogy XXII. századi nőként akart élni a XXI. században – és ezt még csak nem is titkolta. Megfizetett érte? Kétségkívül igen. De ha megpróbálta volna elnyomni túláradó érzelmeit, azért még nagyobb árat kellett volna fizetnie. Keserű, frusztrált ember vált volna belőle, aki folyton azon sopánkodik, hogy „mit gondolnak a többiek”, és azt hajtogatja, hogy „ezt még hadd intézzem el, majd utána foglalkozom az álmommal”, és örökké arra hivatkozik, hogy „még mindig nem jött el a megfelelő pillanat”.
Mindenki tökéletes mesterre vágyik, de az az igazság, hogy bizony a mesterek is emberek, legyenek bár isteni tanításaik – és van itt valami, amit az emberek rettentő nehezen fogadnak el: nem szabad összetéveszteni a tanítót a tanítással, a szertartást az eksztázissal, a szimbólum közvetítőjét magával a szimbólummal. A Hagyomány az életerőkkel való találkozásból fakad, nem pedig az emberekből, akik közvetítik. De gyengék vagyunk: vezetőket kérünk az Anyától, amikor ő csak jeleket akar küldeni az úton, amelyen végig kell mennünk.
Jaj azoknak, akik pásztorokat keresnek ahelyett, hogy a szabadságot keresnék! A magasabb energia karnyújtásnyira van mindannyiunktól, de elérhetetlen messzeségbe kerül mindazoktól, akik másokra hárítják a felelősséget. Az e földön eltöltött időnk szent, és minden pillanata ünnep.
De ennek a jelentősége tökéletesen feledésbe merült, még a vallási ünnepek is elveszítették az eredeti értelmüket: ma már csak a strandolásra, a kirándulásra vagy a síelésre nyújtanak elsőrangú alkalmat. Nincsenek ma már rítusok. Hétköznapi tetteinket már nem tudjuk szakrális cselekedetekké változtatni. A főzést időpocsékolásnak tekintjük, ahelyett hogy a szeretetet változtatnánk étellé. A munkát isteni csapásként éljük meg, ahelyett hogy örömünket lelnénk tehetségünkben, és így terjesztenénk az Anya energiáját.
Athena felszínre hozta a legnagyobb kincset, ami ott rejtőzik mindannyiunk lelkében, és nem számolt azzal, hogy az emberek még nem állnak készen arra, hogy elfogadják saját hatalmukat.
Mi, nők, amikor az életünk értelmét vagy a megismerés útját keressük, mindig a négy klasszikus archetípus valamelyikével azonosulunk.
A Szűz (és itt most nem a szexualitásról beszélek) az a típus, aki a teljes függetlenségen keresztül keresi az utat, és mindent, amit tanul, annak köszönhet, hogy képes egyedül szembenézni a kihívásokkal.
A Mártír a fájdalomban, az odaadásban és a szenvedésben találja meg az önmegismerés módját.
A Szent a határtalan szeretetben találja meg élete értelmét, és abban a képességben, hogy úgy adjon, hogy nem kér cserébe semmit.
A Boszorkány pedig a teljes és határtalan gyönyört keresi, hogy ezzel adjon értelmet létének.
Athena mind a négy volt egyszerre, ahelyett hogy kiválasztott volna egyet közülük, mint a többi hozzá hasonló nő.
Persze, hogy találhatunk mentséget a viselkedésére, hiszen mindenki, aki transzba vagy eksztázisba esik, elveszíti a kapcsolatot az őt körülvevő valósággal. De ez csak illúzió: a fizikai és a spirituális világ egy és ugyanaz. Isten arcát megláthatjuk egyetlen porszemben is, és ezt nem lehet eltörölni egy nedves szivaccsal. Az isteni nem tűnik el a porral együtt, hanem átváltozik a tiszta felületté.
Athenának jobban kellett volna vigyáznia magára. És ha komolyan elgondolkodom tanítványom életén és halálán, úgy érzem, nekem is változtatnom kell egy kicsit a viselkedésemen.
A következő fejezet feltöltése: 19.01.07
Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.
Szeretettel:
Paulo Coelho
fantasztikus, még egyszer elolvastam ezt a fejezetet, mert minden sorában találok olyan hasonloságot ami velem is megtortént, szabadnak, felszabadultnak lenni, csak ilyenkor tudsz ilyen lenni, mindenkinek meg kellene adatnia az életben legalább egyszer, elszakadni, kiszakadni ebből a kotomeg rengetegből, igaz szivvel élni és egészségesen gon dolkodni, nem is ennek a századnak élni, hanem , mint ahogy az őseink mindent meg kell teremtenunk, ezért vagyunk itt a foldon. csodálatos, varázslatos, elképesztő hasonloság, végre , ha nem is én , de valaki által leirattatott az a dolog amit én a fejemben tartogatok, hivhatják azt a személyt bárkinek, nincs egyedul ez a sors, bizonyos dolgokat előre meg lehet érezni, félni a megváltozhatatlantol, csak sose lenne vége, mindig igy maradna, de vagy végett vetunk, végett vetetnek velunk az élet fordulatai, a visszafordithatoság, a mindenhatoság, az akarat átvitel, a manipulálás mesterséges muvészi megfogalmazása, a mindennapjainkban, a képességeink, melyek ilyenkor a felszinre tornek, a kiszámithato tetteink, minden ami az életet előre viszi, amit akarunk meg tudunk csinálni, mert a szivével lát igazán az ember, ott marad meg minden és akkor van mire emlékezni, a tudat elraktározza a szép emlékeket, az orok barátságokat, a szeretet, az orokké valoságot. irénke
kedves mindenki, hiszen sokan olvassák ezeket a hozzászolásokat, ez a fejezet igazán olyan dolgokrol szol, melyeket a magam személyében én átéltem, ugy gondoltam, ha nem magamnak élek, hanem másokért és , hogy adjak a szeretetből, egoista őnzés nélkul a teljes odaadás erejével, sokkal jobban átvészelem életem egyik legtorékenyebb szakaszát, mindig voltak bennem olyan ambiciok, hogy ezeket leirjam, feltárjam mások előtt, amit a fejezetben leirt más, nem lehet ezt a témát másképpen megkozeliteni, az ember egyszer él, egyszer éli át a dolgokat, semmiféle személyiség problémával nem kuszkodom, nem szeretnék oly mértékben más lenni más emberektől, de életemnek ebben a szakaszában csak a teljes onzetlenség és szeretet hitében tudtam életben maradni. nagyon hittem, hogy amit cselekszem az jo mindenkinek, s ezt probáltam a magam javára is forditani. olyan helyzetekben amikor az ember azt hiszi, hogy magára marad a belső ereje megforditja az értékrendjét és másképpen kezdi el látni a világot. volt olyan pillanat, amikor teljesen el tudtam szakadni a kulvilágtol és ez megmentett attol, hogy ezt az időszakot rosszul éljem át. a transz, melyet emlit tobb, olyan hitet adott, amit tettem ami, tényleg az eredménye volt annak, hogy sikerult másokat segitenem pedig magamon kellett volna, de ezáltal magamon is tudtam segiteni, hiszen a minden napi tettem alapján megvalosultak olyan dolgok, amiket előtte nem is hittem volna, hogy képes vagyok megcsinálni. mérhetetlen szeretet és hit vitt előre minden nap, az élet egyszeru oldalán, ahol semmiféle komplikácio nem okozott problémát, én tobbszor elolvastam vass albert funtinelli boszorkány cimu konyvét, nagy konyv nagy emberi sorsokkal, leegyszerusitve, az életnek illata volt, és hol olvastam ezt erdélyben, hol éltem mindezt át erdélyben, mert a gyokereim odahuztak, vonztak, elvarázsoltak, a nagy pesti világbol, megtanultam mi az igazi szeretet, oszinteség, barátság, odaadás, huség, onzetlenség, megbecsulés. ott ahol még mindig más értéke van az emberi életnek. ahol az én őseim éltek , ahonnan az én drága édesanyám jott pestre. az igazi paradicsombol, ahogy ő mondta mindig. igaza volt el kell menni oda át kell élni mindezeket , bele kell szagolni az erdőkbe a mezőkbe. be kell menni az állatok kozé, ki kell menni az erdőbe, meg kell nézni mindenkinek az ősi házat az osi hazát, az igaz embereket ezt éreztem én is ebben a részletben. igaz oszinteség amit ebben a részletben felfedeztem, valoság nem vagyok egyedul e világban érzem más ember érzéseit, átérzem ahogy reagált a minden napi életre, helyzetekre, amikor kislány voltam én is ott erdélyben székely foldon egy kis faluban a cigányokkal táncoltam és beszélgettem a mai napig érzem azt a felszabadultságot, ha erre az időszakra visszagondolok, igy kellene élnunk, szabadon, vidáman, mosolyogva, nevetgélve, megértésben, boldogságban, szerelemben. kné irénke budapestrol a város szivéből
[quote comment="15"] I wonder if she won’t talk later on, I mean from what I know about Paulo Coelho it may happen that she will like communicate through a medium, no? (I started to read The Alchemist a cople of days ago and I think the way the spiritual things are written about there may make it not so irrational that a medium may say what Athena wants to say.)[/quote]
Dear Seeker,
If Athena was right (and in my heart I really hope she was) the real teaching will come through everything. For this a channeling medium is not particularly necessery. The real teaching just lives on and appears when it has to.
Unfortunately I don’t know Paulo Coelho personally. But I red “The Alchemist”, too and it says that him and me seem to talk from very close layers. Which layer says: the genuine teaching lives on and talks and appear when and how it has to.
About the four archetypes for those complaining friends: could anybody complete them or rather seems to be coherent?
Love,
B.L.
Have you done it before dustie?
I mean are you a woman at all? Or you’ve just enjoyed that wmen are like tjhat? 