A portobellói boszorkány

Pavel Podbielski, 57 éves, lakástulajdonos

Athenában és bennem volt valami közös: mindketten háborús menekültek voltunk, és mindketten gyerekkorunkban kerültünk Angliába, csak éppen én több mint ötven évvel ezelőtt. Mindketten tudtuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére a hagyományok a száműzetésben is fennmaradnak – a közösség tagjai összejárnak, a nyelv és a vallás tovább él, az emberek pedig igyekeznek védeni és támogatni egymást abban a környezetben, amely mindig idegen marad.

És ahogy a hagyományok fennmaradnak, úgy tűnik el szép lassan a hazatérés vágya. A szívünkben tovább él, mert ezzel a reménnyel szeretjük magunkat áltatni – de soha nem lesz belőle tett: én soha többé nem fogok Czestochowában élni, ő pedig soha nem tér vissza a családjával Bejrútba.

Ez a szolidaritás késztetett arra, hogy kiadjam neki Basset Road i házam harmadik emeletét – mert egyébként nem fogadtam volna kisgyermekes bérlőt. Ebbe a hibába egyszer már beleestem, és két következménye volt: én a nappali zaj miatt panaszkodtam, amit ők csaptak, ők pedig az éjszakai zaj miatt, amit én csaptam. Mindkét zajnak szent forrásai voltak – a sírás és a zene –, de mivel két teljesen különböző világ részei voltak, nehéz volt elviselni egyikünknek a másikét.

Neki is elmondtam ezt, de ő csak annyit felelt, hogy ami a gyereket illeti, legyek nyugodt: napközben a nagyszüleinél lesz. És a lakás közel van a munkahelyéhez, az egyik környékbeli bankhoz.

Figyelmeztetésem és az ő makacs kitartása ellenére nyolc nappal később csöngettek az ajtómon. Ő volt az, karján a gyermekkel:

– A kisfiam nem tud aludni. Nem lehetne, hogy csak ma lehalkítja a zenét?

Mindenki ránézett.

– Mi ez?

A gyermek a karjában egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, mintha ő is megdöbbent volna, mint az anyja, látván azt a sok embert, akik hirtelen abbahagyták a táncot.

Megnyomtam a gombot, ami megállította a magnószalagot, intettem, hogy lépjen beljebb, és máris újraindítottam a zenét, hogy ne zavarjam meg a szertartást. Athena leült a szoba egyik sarkába, a karjában ringatta a gyermekét, és látta, hogy az könnyedén elalszik, a dobok és a különböző fémeszközök csapta zaj ellenére. Végignézte az egész szertartást, aztán elment, amikor a többiek is elmentek. Másnap reggel, munkába menet pedig – ahogy vártam – becsöngetett hozzám.

– Nem kell elmagyarázni, mit láttam: lehunyt szemű, táncoló embereket. Tudom, mit jelent ez, mert magam is szoktam csinálni, és ezek életem legnyugodtabb és legboldogabb percei. Mielőtt anya lettem, a férjemmel és a barátaimmal gyakran jártam táncos szórakozóhelyekre, ahol szintén láttam lehunyt szemmel táncoló embereket. Néhányuk csak a többieket akarta lenyűgözni, másokat viszont mintha valami magasabb erő mozgatott volna. És amióta az eszemet tudom, én is a táncban lelem meg azt az eszközt, ami révén érintkezésbe tudok lépni valami nálam hatalmasabb erővel. De szeretném megtudni, mi volt ez a zene.

– Mit csinál jövő vasárnap?

– Semmi különöset. Sétálok Viorellel a Regent’s Parkban, szívunk egy kis friss levegőt. Ráérek még magammal foglalkozni, ezért úgy döntöttem, hogy életemnek ebben a szakaszában elsősorban a fiammal foglalkozom.

– Akkor magukkal megyek.

Athena a sétánk előtti két napon is megjelent a rituálén. A kisfiú ezúttal is pillanatok alatt elaludt, ő pedig szó nélkül figyelte a mozgást. És bár mozdulatlanul ült a díványon, biztos voltam benne, hogy a lelke velünk táncol.

Vasárnap délután, miközben a parkban sétáltunk, arra kértem, hogy figyeljen jól oda mindenre, amit lát és hall: a szélben hintázó falevelekre, a tó vizének hullámaira, a madarak énekére, a kutyaugatásra, a gyerekek kiabálására, akik ide-oda rohangálnak, mintha valami furcsa logikának engedelmeskednének, amit a felnőttek nem érthetnek meg.

– Minden mozgásban van. És minden valamilyen ritmusra mozog. És minden, ami ritmusra mozog, hangot kelt. Ez történik most itt, és a világon mindenütt. Az őseink is felfigyeltek erre, amikor a hideg elől a barlangba húzódtak: a dolgok mozognak, és hangot adnak. Az első emberek talán megijedtek, de rögtön utána csodálni kezdték ezt a jelenséget, és megértették, hogy így kommunikál velük a Magasabb Lény. Elkezdték utánozni a hangokat és a mozgásokat, abban a reményben, hogy ezzel ők is megszólíthatják ezt a Lényt: megszületett a zene és a tánc. Néhány napja maga is azt mondta nekem, hogy amikor táncol, kapcsolatba kerül valami magasabb erővel.

– Amikor táncolok, szabad nő vagyok. Jobban mondva: szabad lélek, ami képes beutazni az univerzumot, látni a jelent, és megjósolni a jövőt, és tiszta energiává változni. Ez végtelen örömmel tölt el, olyan boldogsággal, ami sokkal több mindannál, amit valaha is átéltem és át fogok még élni. Életem egy szakaszában mindenáron szentté akartam válni – a zenével és testem mozdulataival akartam dicsérni az Istent. De ez az út végleg járhatatlanná vált számomra.

– Milyen út vált járhatatlanná?

Megigazította a gyermeket a babakocsiban. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni erre a kérdésre, de nem tágítottam: amikor valaki elhallgat, olyankor valami fontosat akar elmondani.

Teljesen érzelemmentes hangon, mint akinek világéletében némán kellett elviselnie az élet fájdalmait, elmesélte nekem a templomi jelenetet, amikor a pap – talán az egyetlen barátja –, megtagadta tőle a szent ostyát. És az átkot, amit azonnal kimondott, és hogy örökre szakított a katolikus egyházzal.

– Az a szent, aki az életével azzá teszi magát – magyaráztam. – Elég, ha megértjük, hogy mindannyian valamilyen célból vagyunk itt, és elég, ha elkötelezzük magunkat ennek a célnak. Ha így teszünk, képesek leszünk nevetni kisebb-nagyobb szenvedéseinken, és félelem nélkül menni előre, abban a biztos tudatban, hogy minden lépésünknek megvan a maga értelme. Csak követni kell a fényt, ami a Vertexből árad.

– Miféle Vertexből? A matematikában a háromszög legmagasabb pontját hívják így.

– Az életben is a legmagasabb pontot nevezzük így: a Vertex, vagyis a Csúcs mindazoknak az embereknek a célja, akik ugyanúgy hibáznak, mint bárki más, de még a legnehezebb pillanataikban sem tévesztik szem elől a fényt, ami a szívükből árad. Ezt próbáljuk gyakorolni a csoportunkban. A Vertex bennünk van, és akkor juthatunk el hozzá, ha felismerjük és elfogadjuk a fényét.

Elmagyaráztam neki, hogy a táncot, amit a legkülönbözőbb korú emberek előadásában látott (akkor éppen tízen voltunk – a legfiatalabb tizenkilenc, a legidősebb hatvanöt éves), a „Vertex keresésének” kereszteltem el. Athena megkérdezte, hogy találtam rá erre az egészre.

Elmeséltem neki, hogy családom egy részének sikerült nyomban a második világháború után elmenekülnie az új, kommunista rezsim elől, és Lengyelországot elhagyva Angliában telepedtek le, velem együtt. Hallomásból tudták, hogy jó, ha hoznak magukkal régi műtárgyakat és könyveket, mert a világnak ezen a részén sokat ér az ilyesmi.

A festményeket és a szobrokat rögtön el is adták, de a könyvek egy sarokban porosodtak. Mivel az anyám azt akarta, hogy beszéljek és olvassak lengyelül, ezekből a könyvekből tanított. És egy szép napon egy XIX. századi kiadású Thomas Malthus-könyvben fölfedeztem a nagyapám kétlapnyi feljegyzését, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Elkezdtem olvasni, azt gondolván, hogy valamiféle végrendelet, vagy szerelmes levél egy titkos szeretőnek, ugyanis a nagyapámról az a legenda járta, hogy Oroszországban beleszeretett valakibe.

Valóban volt némi kapcsolat a lapok és a legenda között. A kommunista forradalom idején tett szibériai utazásának beszámolója volt. Ott, a távoli Diedov falvában beleszeretett egy színésznőbe. (A térképen nem található ilyen nevű falu: vagy szándékosan változtatták meg a nevét, vagy a település szűnt meg a Sztálin által erőltetett emigrációk után – a szerkesztő megjegyzése.) A nagyapám szerint a nő egy szekta tagja volt, amely minden bajra egy meghatározott táncot tart gyógyírnak, ez a tánc ugyanis kapcsolatot teremt a Vertex fényével.

A szekta tagjai nagyon féltek, hogy az egész hagyomány eltűnik a föld színéről, s a falut kilakoltatják, a helyét pedig atomkísérletekre használják majd. Ezért a színésznő a barátaival együtt arra kérte a nagyapámat, hogy írjon le mindent, amit tud. Ő meg is tette, de bizonyára nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, hiszen jegyzeteit benne felejtette egy könyvben, hogy végül én találjam meg.

Athena félbeszakított:

– De hát egy táncról nem lehet írni. Azt csak átélni lehet.

– Így van. A jegyzetek voltaképpen csak ennyit mondanak: a kifulladásig kell táncolni, mintha alpinisták volnánk, akik megmásznak egy szent hegyet. Addig kell táncolni, míg a lihegéstől megváltozik a szervezetünk oxigénellátása: a megszokott másmilyen, furcsa lesz. És ennek következtében elveszítjük az identitásunkat, a térrel és az idővel való kapcsolatunkat. Ha csak dobszóra táncolunk, és ezt mindennap megismételjük, megértjük, hogy egyszer csak magától becsukódik a szemünk, és megpillantunk egy halvány fényt, ami belülről jön, és megválaszolja a kérdéseinket, kiteljesíti rejtett erőinket.

– Maga már fejlesztett ki valamilyen erőt?

Válasz helyett azt javasoltam, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz, hiszen úgy tűnik, a kisfiú is jól érzi magát, még a legnagyobb hangzavarban is. Másnap már kezdéskor ott volt. Bemutattam a társaimnak, de csak annyit mondtam róla, hogy ő a felső szomszéd. Senki nem mesélt az életéről, és tőle sem kérdezték meg, hogy mivel foglalkozik. Amikor eljött az ideje, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtünk táncolni.

Gyermekével a karján kezdett el táncolni, de a fiú rögtön elaludt, és Athena letette a díványra. Mielőtt lehunytam a szemem, és transzba estem, még láttam, hogy tökéletesen megértette a Vertex útját.

Vasárnap kivételével mindennap ott volt a gyerekkel. Éppen csak üdvözöltük egymást, betettem a zenét, amit egy barátom hozott az orosz sztyeppékről, és elkezdtünk táncolni, kifulladásig. Egy hónap múlva másolatot kért a szalagról.

– Szeretném reggelente is csinálni, mielőtt elviszem Viorelt az anyámhoz, és elmegyek dolgozni.

Ellenkeztem:

– Először is, úgy gondolom, hogy a csoport, ahol mindenki ugyanahhoz az energiához kapcsolódik, kedvező aurát képez, és megkönnyíti a transzba esést. Másodszor, aki munka előtt táncol, az nem tesz mást, mint hogy kirúgatja magát, hiszen egész nap holtfáradt lesz.

Athena rövid gondolkodás után így válaszolt:

– A kollektív energiával kapcsolatban igaza van. Úgy látom, a csoportjában négy pár van, meg maga a feleségével. Vagyis egytől egyig mindenki megtalálta a szerelmet. Ezért pozitív rezgéseket küldenek felém is. De én egyedül vagyok. Jobban mondva a fiammal, de az ő szeretete még nem tud megnyilvánulni oly módon, hogy azt megérthessük. Ezért inkább szeretném elfogadni a magányomat: ha most megfutamodom előle, soha nem találok magamnak társat. Ha viszont harc helyett elfogadom, talán megváltoznak a dolgok. Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.

– Azért jött a csoportunkba, hogy megtalálja a szerelmet?

– Azt hiszem, jó ok lenne, de a válaszom: nem. Azért jöttem, mert keresem az életem értelmét, ami eddig egyedül a fiam, és félek, hogy éppen ezzel fogom őt tönkretenni: akár a túlzott féltéssel, akár azzal, hogy vele akarom majd megvalósíttatni az álmaimat, amiket nekem nem sikerült. A napokban történt, hogy tánc közben úgy éreztem: meggyógyultam. Ha valami testi bajról lett volna szó, azt mondanánk, hogy csoda történt. De nekem lelki bajom volt, ami egyszerre eltűnt.

Pontosan tudtam, miről beszél.

– Senki nem tanított meg erre a zenére táncolni – folytatta Athena. – De úgy érzem, tudom, mit csinálok.

– Nem is kell ezt megtanulni. Jusson eszébe a sétánk a parkban: a természet teremtette meg a ritmust, és maga csak alkalmazkodott minden pillanathoz.

– Szeretni sem tanított meg senki. De szerettem már Istent, a férjemet, és szeretem a fiamat és a családomat. És mégis hiányzik valami. Bár a táncban elfáradok, amikor abbahagyom, mégis egyfajta kegyelmi állapotba kerülök, valami mély eksztázisba. Azt szeretném, ha ez az eksztázis egész nap tartana. És hogy segítsen megtalálnom azt, ami hiányzik az életemből: egy férfi szerelmét. Amikor táncolok, mindig látom ennek a férfinak a szívét, ha az arcát nem is. Érzem, hogy közel van, és ezért ébernek kell lennem. Táncolnom kell reggel, hogy utána egész nap oda tudjak figyelni mindenre, ami körülöttem történik.

– Tudja, mit jelent az „eksztázis” szó? Görög eredetű, és annyit tesz: önkívület. És az egész napot „magán kívül” tölteni: túl magas elvárás ez a testtől és a lélektől.

– Azért megpróbálnám.

Láttam, hogy felesleges győzködnöm, és lemásoltam neki a szalagot. Attól kezdve mindennap arra a zenére ébredtem, hallottam a lépteit, és nem értettem, hogy képes végezni a banki munkáját napi egy óra transz után. Amikor egyszer összefutottunk a kapuban, behívtam egy kávéra. Athena elmesélte, hogy további másolatokat készített a szalagról, és most már több munkatársa is a Vertexet keresi.

– Rosszul tettem? Titkos volt?

Persze, hogy nem, éppen ellenkezőleg: egy majdnem kihalt hagyományt segített életben tartani. A nagyapám feljegyzéseiben az egyik nő azt mondja, hogy egy szerzetes, aki ellátogatott a környék falvaiba, azt állította, minden ősünk és minden utánunk következő generáció itt él bennünk. És ha felszabadítjuk önmagunkat, azzal az egész emberiséget felszabadítjuk.

– Akkor azok a szibériai nők és férfiak most itt vannak velünk, és bizonyára nagyon örülnek. A munkájuk most ezen a földön születik újjá, hála a maga nagyapjának. De hadd kérdezzek valamit: mért kezdett el táncolni a szöveg elolvasása után? Ha valami sportról olvasott volna, akkor most focista lenne?

Ezt a kérdést még senki nem tette föl.

– Mert akkoriban beteg voltam. Egy nagyon ritka ízületi gyulladásban szenvedtem, és az orvosok azt mondták, hogy készüljek fel rá: harmincöt éves koromra tolószékbe kerülök. Úgy éreztem, kevés az időm, és ki akartam próbálni mindent, amire később majd nem leszek képes. A nagyapám pedig azt is leírta arra a kis papírdarabra, hogy Diedov lakói hittek a transz gyógyító erejében.

– És a jelek szerint igazuk volt.

Nem válaszoltam – én nem voltam ebben olyan biztos. Talán csak az orvosok tévedtek. Talán csak az a körülmény, hogy a családommal együtt bevándorló vagyok egy idegen országban, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek, dolgozott olyan intenzíven a tudattalanomban, hogy a szervezetemet ellenállásra serkentette. Vagy talán valóban csoda történt, ami homlokegyenest ellentmond annak, amit katolikus vallásom hirdet, mely szerint a tánc nem gyógyít.

Emlékszem, kamaszkoromban – mivel akkor még nem találtam rá a megfelelő zenére – egy fekete kapucnit húztam a fejemre, és elképzeltem, hogy megszűnik körülöttem a világ: a lelkem ilyenkor Diedovba utazott, és találkozott az ottani nőkkel és férfiakkal, a nagyapámmal és imádott színésznőjével. És a szoba csöndjében arra kértem őket, hogy tanítsanak meg táncolni, áttörni a korlátaimat, mert hamarosan örökre lebénulok. Minél jobban mozgott a testem, annál erősebb volt a fény, ami a szívemből áradt, és annál többet tanultam – talán önmagamtól, talán a múlt szellemeitől. Még azt is el tudtam képzelni, milyen zenét hallgathattak a szertartásaikon. Aztán amikor, évekkel később, egy barátom Szibériába utazott, megkértem, hogy hozzon nekem lemezeket – és legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit én a diedovi táncokhoz elképzeltem.

De ezt inkább nem mondtam el Athenának: könnyen befolyásolható embernek tűnt, és úgy láttam, nagyon ingatag lelkiállapotban van.

– Talán helyesen cselekszik – mondtam végül. Ennyit, és nem többet.

Ezenkívül még egyszer beszélgettünk, röviddel a Közel-Keletre való utazása előtt. Boldognak tűnt, mintha megtalálta volna, amit keresett: a szerelmet.

– A munkatársaim egy csoportot alkottak, és „a Vertex zarándokainak” nevezik magukat. Hála a maga nagyapjának.

– Hála magának, amiért úgy érezte, hogy meg kell osztania ezt az élményt másokkal is. Tudom, hogy el fog menni, és szeretném megköszönni, hogy új dimenziót adott annak, amin én évek óta fáradozom, igyekezve a kevésbé fogékonyakkal is megosztani ezt a fényt, de mindig félénken, tartva attól, hogy kinevetik az egész történetemet.

– Tudja, mire jöttem rá? Hogy ahogy az eksztázis valóban a magunkon kívül kerülés képességét jelenti, a tánc egyfajta kiszállás az űrbe. Új dimenziók felfedezése, de úgy, hogy közben kapcsolatban maradunk a testünkkel. A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget.

Ha jól emlékszem, ezek voltak az utolsó szavai. Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszíti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább. A Vertex csak ebben a pillanatban jelenik meg.

Már ha hiszünk benne, persze.

A következő fejezet feltöltése: 13.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho