A portobellói boszorkány

Giancarlo Fontana atya

Láttam, amikor megérkezett a vasárnapi misére, ezúttal a csecsemővel a karján. Tudtam, milyen nehéz időket élnek át, de egészen addig azt hittem, hogy csak a szokásos házastársi összetűzésekről van szó, amiken majd túlteszik magukat, hiszen mindkettejükből áradt a Jóság.

Már egy éve nem hozta magával a gitárját, hogy reggelente a zenéjével dicsőítse a Szűzanyát. Teljesen Viorelnek szentelte magát, akit volt szerencsém megkeresztelni, noha nem ismerek ilyen nevű szentet. De vasárnaponként továbbra is eljött a misére, és a végén, amikor mindenki hazament, mindig beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen barátja, és hogy eddig csak az Istent imádtuk együtt, de most meg kell osztania velem a földi nehézségeket is.

Jobban szerette Lukást, mint bármelyik férfit, akivel valaha is találkozott. Ő volt a gyermeke apja, ő volt az az ember, aki mellett le akarta élni az életét, aki mindenről lemondott érte, és akinek volt bátorsága családot alapítani. Amikor elkezdődtek a bajok, Athena próbálta megértetni vele, hogy mindez csak átmeneti, neki most a gyermeknek kell szentelnie magát, de ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy el akarja kényeztetni: amikor eljön az ideje, hagyni fogja, hogy egyedül nézzen szembe az élet kihívásaival. És attól fogva megint ugyanaz a nő lesz, akit a férje megismert, sőt, talán még intenzívebb lesz a kapcsolatuk, mert most már ismerik egykori döntésük súlyát. De Lukás mellőzve érezte magát. És Athena hiába próbálta kétségbeesetten megosztani magát kettőjük között, mindig kénytelen volt választani – és ilyenkor, a legcsekélyebb habozás nélkül, mindig Viorelt választotta.

Csekély pszichológiai ismereteim birtokában azt mondtam neki, hogy nem először hallok ilyen történetet, és hogy a férfiak az ilyen helyzetekben általában mellőzöttnek érzik magukat, de ez elmúlik; tudom, mert már sok ilyen esetet láttam a hívek körében. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Athena belátta, hogy talán valóban elsiette a dolgot, és a fiatal anyaság romantikus képe talán elhomályosította előtte a gyermekáldást követő időszak kihívásainak valódi súlyát. De most már késő bánat.

Megkérdezte, tudnék e beszélni Lukással – aki soha nem jelent meg a templomban, vagy azért, mert nem hitt Istenben, vagy azért, mert vasárnap délelőttönként inkább a fiával akart lenni. Én készségesen vállalkoztam a feladatra, amennyiben a férfi saját akaratából jön hozzám. De mire Athena elszánta magát, hogy megkéri a férjét, látogasson meg, bekövetkezett a legrosszabb: a férje elment otthonról.

Azt tanácsoltam neki, hogy legyen türelmes, de mélységesen megsebezték. Gyerekkorában egyszer már elhagyták, és minden gyűlöletét, amit a vér szerinti anyja iránt érzett, automatikusan átvitte Lukásra – bár, ha jól tudom, később jó barátok lettek. De akkor Athena számára a létező legsúlyosabb bűn volt egy család szétverése.

Vasárnaponként továbbra is járt a templomba, de utána rögtön hazament, mert már nem volt kire hagynia a gyereket, aki rengeteget sírt a szertartás alatt, és ezzel zavarta a többieket. Egy ritka pillanatban, amikor sikerült beszélnünk, elmondta, hogy egy bankban dolgozik, kibérelt egy lakást, és ne aggódjak, az „apa” (nem ejtette ki a férje nevét) eleget tesz pénzügyi kötelességeinek.

Aztán elérkezett az a végzetes vasárnap. Tudtam, mi történt a héten – az egyik hívő elmesélte. Éjszakánként kértem az angyalokat, hogy adjanak tanácsot, és mondják meg, melyik ígéretemhez maradjak hű: az Egyháznak vagy az embereknek tett ígéretemhez. De mivel az angyal nem jött, a felettesemet kerestem föl, aki azt mondta, hogy az Egyház csak azért maradhatott fönn idáig, mert mindig szigorú volt a dogmáiban. S ha elkezdtünk volna kivételezni, már a középkorban elvesztünk volna. Pontosan tudtam, mi fog történni, fel akartam hívni Athenát, de az új telefonszámát nem adta meg.

Aznap reggel remegett a kezem, amikor a magasba emeltem az ostyát, hogy megszenteljem a kenyeret. Kimondtam a szavakat, amelyeket az évezredes szenthagyomány örökített át az apostolok nemzedékein keresztül. De a gondolataim minduntalan visszatértek arra a lányra, a gyermekkel az ölében, Szűz Mária kései utóképére, az elhagyottságban és a magányban megtestesülő csodálatos anyaságra és szeretetre, aki most is, mint mindig, beállt a sorba, és lassanként közeledett, hogy áldozzon.

Azt hiszem, a gyülekezet nagy része tudta, mi történik most. És mindenki engem nézett: várták a reakciómat. Néztek az igazak, a bűnösök, a farizeusok, a szanhedrin papjai, az apostolok, a tanítványok, a jó- és a rosszakaratú emberek.

Athena megállt előttem, és úgy tett, mint mindig: behunyta a szemét, és kinyitotta a száját, hogy magához vehesse Krisztus testét.

De Krisztus teste ott maradt a kezemben.

Kinyitotta a szemét, és nem értette, mi történik.

– Később beszélünk – suttogtam.

De nem mozdult.

– Mások is várnak a sorban. Később beszélünk.

– Tessék? – A közelében mindenki hallhatta a kérdését.

– Majd később beszélünk.

– Mért nem áldozhatok? Nem látja, hogy megaláz mindenki előtt? Nem elég az, amin keresztülmentem?

– Athena, az Egyház tiltja, hogy az elvált emberek magukhoz vegyék a szent ostyát. A héten aláírtad a papírokat. Később beszélünk – mondtam ismét.

De mivel nem mozdult, intettem a mögötte állónak, hogy kerülje ki. Tovább áldoztattam a híveket, míg végül az utolsó is visszament a helyére. És akkor történt: amikor elindultam az oltár felé, a hátam mögül meghallottam azt a hangot.

Ez a hang már nem azé a lányé volt, aki énekével dicsőítette a Szűzanyát, aki megosztotta velem a terveit, aki meghatódva mesélt a szentek életéről, aki majdnem elsírta magát, amikor a házassági gondjairól beszélt. Ez a megalázott, megsebzett vadállat hangja volt, akinek a szíve megtelt gyűlölettel.

– Átkozott legyen ez a hely! – dörögte. – Átkozottak azok, akik soha nem hallották meg Krisztus hangját, és akik az üzenetét rideg kőépítménnyé változtatták. Mert Krisztus azt mondta: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket” (Máté 11,28). Én pedig terhet hordozok, és megsebeztek, és mégsem engednek Hozzá. Most megértettem, hogy az Egyház meghazudtolja az Ő szavait, és azt mondja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, tartsátok be a szabályainkat, és hagyjátok magukra a szenvedőket!

Egy nő az első sorból rászólt, hogy hallgasson. De én hallani akartam, hallanom kellett. Megfordultam, és odaálltam elé, leszegett fejjel – mást nem tehettem.

– Esküszöm, hogy soha többet nem teszem be templomba a lábam. Most ismét elhagyott egy család, de ezúttal nem pénzügyi nehézségek, és nem is felelőtlenül korán kötött házasság miatt. Átkozott legyen mindenki, aki becsapja az ajtót anya és gyermeke előtt! Olyanok vagytok, mint azok, akik nem fogadták be a Szent Családot, olyanok vagytok, mint az, aki megtagadta Krisztust, amikor Neki a legnagyobb szüksége lett volna a barátaira!

Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant, gyermekével a karján. Én pedig befejeztem a szertartást, megáldottam a híveket, és egyenesen a sekrestyébe mentem: most nem volt kedvem az ájtatossághoz, sem pedig a haszontalan társalgáshoz. Azon a vasárnapon filozófiai dilemma elé kerültem: az intézményt választottam, ahelyett hogy azok mellett a szavak mellett döntöttem volna, amelyeken az intézmény alapult.

Már öreg vagyok, Isten bármelyik pillanatban magához szólíthat. Hű maradtam a hitemhez, és azt hiszem, hogy vallásom – minden hibája ellenére – őszintén azon van, hogy megváltozzon. Ez évtizedekbe, vagy akár évszázadokba is telhet, de egy napon majd nem fog számítani semmi más, csak a szeretet, és Krisztus szava: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket.” Egész életemet a papi hivatásnak szenteltem, és egy pillanatig sem bánom ezt a döntésemet. De az olyan pillanatokban, mint az a vasárnapi, ha a hitemben nem is, az emberekben néha megrendül a bizalmam.

Tudom, mi történt azóta Athenával, és azt kérdezem magamban: talán minden akkor és ott kezdődött, vagy a csírája már benne volt a lelkében? A sok Athenára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most emiatt nem kaphatják meg az eukarisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – amelyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel. Az ilyen emberek néha elhagyják az egyházat, de többségük továbbra is jár a vasárnapi misére, mert megszokta, bár tudja, hogy a kenyér és a bor átváltozása az Úr testévé és vérévé számára többé nem elérhető.

Úgy képzelem, hogy amikor Athena távozott a templomból, találkozhatott Jézussal. Talán zokogva a karjaiba vetette magát, és arra kérte, hogy magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papír miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs, kizárólag a központi nyilvántartást és az adóhivatalt érdekli.

És Jézus talán ránézett, és így felelt:

– Nézz csak rám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.

A következő fejezet feltöltése: 09.02.07

Kedves Olvasóim, mivel nem beszélem a nyelvüket, megkértem a kiadót, hogy üzeneteiket fordítsa le nekem, ugyanis nagyon sokat jelent tudnom, hogy új könyvem milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt.

Szeretettel:

Paulo Coelho